Vitán felül áll: civilizációnk fejlődési útján az íj kulcsfontosságú eszköz volt, s eme státuszát a tűzfegyverek megjelenéséig egyeduralkodóként őrizte. Amint eleink megfelelő agyi képességekkel rendelkeztek a távolra ható fegyverek megalkotásához, azok megjelentek a használatban, az évezredek alatt pedig folyamatos csiszolással elérték fejlődésük csúcsát. A tradicionális íjászat az érett- ill. kései középkori török kultúrában érte el a ma ismert határait, az ebből az ágból fejlődött sport- és modern vadászíjászat pedig még a 21. században is fejlesztésekkel áll elő mind anyagtechnikai, mind gyártástechnológiai vonalon: akár mi magunk szép ívű-, folyamatos fejlődés tanúi vagyunk. 
Az íjászat pragmatikus tevékenység. Legyen szó vadászatról, hadászatról, versenysportról, kedvtelésről vagy hagyományőrzésről: pragmatikus volt a megjelenésekor-, s pragmatikus 2023-ban is. Az időbéli végletek között mégis alapvető különbségek vannak a célszerűségében. A két legfőbb eltérés az alábbi:

a., a múltban emberek élete múlott a gyakorlatiasságon, közvetve és közvetlen egyaránt. Kezdetben néhány sikertelen vadászat után a delikvens és családja kiszolgáltatottá válhatott és legyengülhetett *, esetleg elhalálozott. Később pedig gyenge eszközök vagy készségek birtokában pedig birodalmak buktak el, az alacsonyabb rendű hadviselésüknek hála.

* nem jutott alapvető anyagokhoz: bőrök, inak, csontok, szaruanyagok.
* nem jutott állati eredetű fehérjéhez és zsírhoz.

b., kezdetekben nem volt kitaposott út a fejlődés előtt: az eszközök és használatuk tökéletesítése így egyszerre volt rizikós és szükségszerű egy közösség fennmaradásában ill. fejlődésében. Külön tétje (és nyomasztó tétje) volt annak a ténynek, hogy semmilyen segítség nem volt kéznél a tökéletesebb eszközök megalkotásához.

A legöregebb témabéli leleteket 60.000++ évesre datálják *, ezek az afrikai Sibudu-barlang feltárásakor kerültek elő. Primitív dárda- és nyílhegyekről van szó , melyek csontból és keményfából készültek. Messzemenő következtetések levonására önállóan alkalmatlanok, de a kísérleti régészetnek hála rekonstruálható az előállításuk módszere, valamint a késztermék modellezhető ill. modern eszközökkel vizsgálható (bővebben itt). Kifinomult kézimunka volt mind, hőhatással és szárítással kezelve. Fontos, hogy ezek a hegyek mindössze szúrásra voltak használhatók, hiszen nincs vágóélük. Sérülékenységük miatt ismételt felhasználásuk is erősen kérdéses. Ezek miatt a vadászati értékük a mai elvásárokhoz mérten csekély, hadászati értékük szintén. Vadászat esetén talán a nagy számú belövés-, esetleg valamilyen mérgező anyaggal történt „fertőzés” segíthetett abban, hogy a sérült vad ne vihesse túl messzire a sebesülését. A nagy számú belövés mellett szólhat, ahogyan a barlangrajzokon a vad nem ritkán többszörös sebesülést szenved el - a mérgezés pedig a jelenkori törzsi íjászat módszerei miatt feltételezhető.

* Semmi nem indokolja, hogy az íjászatot és eszközeit ne gondoljuk a fenti leleteknél öregebbnek. Ellenben tárgyi-, vagy hiteles képi bizonyítékok híján csak feltételezéseket lehet tenni 60.000 éves távlatból is. Ilyen feltételezéseket tettek már elegen, s a téma állandó vita tárgya. A feltételezések közös nevezője, ahogyan megállapítják: a korabeli íjászathoz legközelebb a mai afrikai íjászat áll.

A kezdetleges íjhasználatot az afrikai megoldásokkal modellezni nyilván nem a szervezetbe tömörült afrikai sportíjászatból érdemes, hanem a "benszülött" vadászíjászatból: botíjak, primitív húrozás, primitív nyílvesszők, ösztönös lövéstechnika. Valójában azért lehet ez a legjobb az ősi eszközök és módszerek modellezéséhez, mert a fekete kontinensen az íjászat látványosan kevéssé fejlett az európai / angolszász íjászathoz mérten, miközben a jelenléte folyamatos - s ma is komoly tétje van néhány ott élő törzs számára.
A tanzániai Hadzabe őslakosokat megfigyelve feltűnő, hogy a modern felszereléstől és technikától távol álló emberek mindegyike hengeres egyfa-botíjat használ, változatos méretben. Ennek felajzása eléggé sajátos, aktuális ajzásmagasságát gyakorlatilag szemre állítják be a "húrozás" alkalmával. Hajtásvesszőkből készül a nyiluk, melyek egyenesnek nem mondhatóak. Lövéstechnikájuk talán a harci íjjal szerelt angolszász hosszúíjasokhoz hasonlítható (pontosabban utóbbiak hasonlíthatóak a képen láthatókhoz), mivel legtöbbjük előre dőlve feszít, egyenes háttal. Amennyiben erősebb íjjal lőnek, s a nyílvég szorítása nem lehet eredményes, akkor két- vagy háromujjas "mediterrán" jellegű technikával fognak a húrra. Alapállásuk szabadon értelmezett, felsőtestük általában nem merőleges a cél síkjára - vélhetően ezért is vannak előre dőlve, hiszen egyenesen állva belehúznák a saját felsőtestükbe a húrt (erről bővebben lentebb).

A hengeres botíjak legtöbbször a két vég felé elvékonyodnak. Ennek a megoldásnak a szerepe összetett: könnyebb "karokat" jelent, a végek hajlását befolyásolja, és a fonterő beállításában is szerepe van. Az elvékonyítás ill. az átmérő csökkentése a mai modern íjászatnak is része maradt.

A nyílvesszők mai szemmel nézve túl hosszúak, a testük egyenesítése egyedi módszerekkel történik - nem ritkán az íjász fogazatával. Tollazatuk legtöbbször csavartan rögzített madártollnak tűnik, bár a fotókon mutatott három-tollas verziókat fenntartással fogadom. Szerintem alkalomadtán két madártollnak is nagyon örültek, vagy épp örülnének. Tollakat (archeológiai leírások szerint) általában keselyűtől vagy strucctól szereztek. A képeken látható csavart tollak akár az indián kultúrában is visszaköszönnek: az íjászok meglepő módon idejekorán felismerhették a giroszkópos nyomaték kedvező hatásait, kultúrától függetlenül. S ha az indiánokat említettem, náluk általában a két-tollas módszer a megszokott, 180 fokos szögben történt rögzítéssel. 
Talán itt látszik legjobban, amit leírtam a lövés módszeréről. Ad-hoc alapállás, előre dőlt feszítés. Maga a feszítés ezen a képen nagyon szépen és szabályosan történik, ha a dőléstől eltekintek. Horgonypontot viszont nem lehet megfigyelni sehol: ha az íj mérete engedi, akár fül mögé is húznak. Az esendőnek tűnő alapállás a vadászatok által vésődhetett be, mivel ott nincs idő finomkodni, mint ahogy hely sincsen mindig ilyesmire: nem ritkán guggolva-, lopakodva-, derékból bőven behajolva-, vagy random mozgásból lőnek. Az alapállás vélhetően ismeretlen fogalom ilyen környezetben.
Gyakorlattal alátámasztott tény, ahogy egy valamire való íjászt évekig képeznek még ma is. Egyes megállapítások szerint valaha az átlagember 4-5 évnyi gyakorlás után kezdett a teljesítményének maximuma körül lőni. Tudásának fenntartását és további csiszolását nyilván folyamatos lövésekkel biztosította. A képzést érdemes lehetett mihamarabb elkezdeni - mint ahogy azt a nomád afrikai törzsek teszik a jelenkorban is (és ahogyan célszerű így tenni a sportíjászatban). 
A fenti megállapítások közel igazak a maszáj harcosokra is. A legfeltűnőbb eltérésnek nincs köze a módszerükhöz: a tradis ruhájuk színpompája kirívó. Ami viszont érdekesebb, ahogy akár vadászatra is indulnak benne, a rejtőzködésre nem lehet nagy szükségük. Sok félelmet sem ismernek: akár oroszlánra vadásznak nyíltan támadólag, dárdákkal és nyilakkal. Érdekes, hogy a maszájok (immár modern körülmények között) a Maszáj Olimpián össze tudják mérni a tudásukat. Nagyon érdekes rendezvény, kattints ide.
Ehhez hasonló nyílhegyeket a Déri Múzeumban láttam, a japán íjászat tematikájánál. Beszúr, sebet nyit, s nem lehet visszahúzni. Garantált kivérzés. A nyílvesszőkre visszatérve, nekem nagyon sokat mutat, ahogyan Afrikában hajtásvesszőkkel dolgoznak. Nevetségesnek találom azt a feltételezést, miszerint honfoglaló eleink hasítással nyerték a vesszőtesteket, majd azokkal dolgozták tovább. A fizikai képtelenség határát súrolja az ötlet, arról nem is beszélve, hogy egy egyszerűbb hadtestnek is százas nagyságrendben volt szüksége valamilyen hasonló paraméterekkel bíró nyilakra. Százszoros fizikai képtelenség. Eme őrület helyett eleve a hajtásvesszőről voltak gondolataim, és amit a képeken / videókon látok, csak megerősít benne. 
Kissé elvonatkoztatva az előbbi népektől, az őslakos világjátékokon is megfigyelhető néhány fent említett dolog - holott ezen az eseményen egymástól igen messze élő-, s eltérő kultúrájú emberek láthatók. Csodálatos képeket találni ezekről a rendezvényekről, kattints ide.

Végezetül néhány érdekes és témába vágó videót mellékelek - a szerszámok és az anyaghasználat itt már részben a modern technológia vívmánya:

A nomád-, pusztai kultúra értékes kultúra, s ez kiemelten érvényes az afrikai ágára is. A múltba lehet látni általa. Rengeteg tudás van benne, ami éles helyzetek gyakorlata során alakult ki, ennek megfelelően csak a leghatékonyabb módszerei maradtak használatban (ami pedig életképtelen megoldás volt, az vélhetően elhalt). Kicsit túlozva úgy is fogalmazhatok, hogy a módszereket a természet szabályozta be - ha kellett, akkor könyörtelenül.

Képek és források: donsmaps.com; spain.info; theguardian.com; archeryhistorian.com; zmescience.com; fieldstudies.org; kathykarn.com; science.org; hoyt.com

 Folyt. köv.