Az amerikai kontinens valódi tradicionális íjászatát elemezni nem túl hálás feladat. Szép-, mégsem hálás, hiszen az északi kultúra eltűnése nagy élvezettel nem tolmácsolható. Másrészről a modern USA íjászok mást tekintenek tradicionális íjászatnak, beföldelve a helyi múltat - tőlük így nem kaphatunk releváns adatot. Aztán hiteles forrást sem tudok majd tömkelegével megjelölni, de amire mégis támaszkodhatok, az a mai vadászíjászat egyik bibliája, benne két kiváló ember közös munkájának dokumentációja. Természetesen Ishiről és dr. Saxton Temple Pope-ról van szó.
Az amerikai tradis kultúra nagyon jó indikátora lehetett volna annak, hogy milyen alternatív úton fejlődik az ember, ha nincs előtte erőszakkal kitaposott európai módi. Sajnos "ez a hajó elment", hiszen az idegen földről érkező és tűzfegyverrel szerelt fehér ember gondoskodott az őslakosok szisztematikus eltűntetéséről. Milyen szépen fogalmaztam meg az ellehetetlenítést és szervezett népirtást... Lényeg, hogy a bestiális cselekedeteknek köszönhetően nem sok minden(ki) maradt hírmondónak. Kifejezetten abból nem maradt sok, ami engem érdekel: az amerindek vadászati- és harcászati megoldásairól hiányos a tudásunk. Mégis próbálom megmutatni őket, s részben a szakrális jegyeiket is. Többek között a fenti két kiválóságnak hála, nem reménytelen utánajárni a téma egy részének, s tisztelettel adózva gyorsan le is írom: a nyitó kép bal oldalán ő maga Ishi - róla azonnal ejteni fogok néhány szót.

Az amerikai benszülött indiánokat én magam nagyra tartom, a műveltségük egészen varázslatos volt - valahol félúton az ősi kultúrák és a modern ember között. Nem akarom túlragozni az exportált kultúra ide vonatkozó tetteit velük szemben, mert köztudott és régen megtörtént dolog, s bár én magam is egy barbár evolúciós lépésnek tartom, az evolúció sosem kegyelmezett: ha valaki nem alkalmazkodott, vagy nem tudta megvédeni magát, akkor kihalt. Az amerikai őslakosok pedig jóformán kihaltak, főleg az északi kontinensen. Mára az Amerikai Egyesült Államok területén 5.700.000 ember vallja magát indián felmenők utódjának, tulajdonképpen asszimilálódva a modern társadalomba, a teljes népesség alig több, mint 1.5%-át adva. 

S kicsoda a bevezetőben említett két ember? Történetükért menjünk vissza 1908-ig: földmérők terepszemlét tartottak egy kaliforniai gátépítésnél. Nagy riadalmukra megzavarta őket egy indián, tulajdonképpen elűzte őket: csupán néhány évtizede zárultak le az ellenük folytatott hadjáratok, s emberünk a következő áldozatnak érezhette magát pár pillanatig.. vagy csupán a nemtetszését akarta kifejezni, de lándzsával és morogva fenyegette őket. A munkások fegyvertelenül álltak egy indiánoktól mentesnek hitt területen, inkább eliszkoltak. A telepes kultúra rögvest khmm.. "felfedező" expedíciót indított az érintett területre, ahol egy szerény populáció nyomára akadtak. Az indián sátrakon túl azonban mindössze egy idős nőt találtak. Eddig nem nagy sztori, de a csavar ezután következik. Három év múlva, a fentiek közelében egy pánikban menekülő indiánra hívtak rendőrt a környékbéliek, akik pedig tőle gazoltak be. A fegyveresek beszállították a helyi börtönbe (hova máshová), holott beszélni sem tudtak vele, még az asszimilált őslakosok sem értették. Csupán egy nyelvekben járatos professzornak (dr. Watermannek) sikerült értelmeznie a szűkszavú embert. Ekkor derült ki, hogy ez az indián volt, aki a földmérőket megzavarta, s az ő közvetlen rokonságát találták meg a felfedező expedíció során. Ők voltak az 1872-ben kiirtott Yána törzs utolsó élő tagjai. Érthetetlen, miként maradtak életben. A menekülő ember volt Ishi, s az expedíció által talált személy pedig a rokonsága. Így került elő egy kihalt törzsnek (pontosabban az utolsóként felszámolt észak-amerikai indián törzsnek) az utolsó túlélője.
Ishi egyedül nemigen hagyhatott volna örökséget a modern íjászkultúrára - nomeg' a legkisebb gondja is nagyobb lehetett ennél. A korabeli híradások szenzációként tálalták, ahogyan a "vadember" megismerkedik az új világgal - ami amúgy érdekes téma, de nekünk érdekesebb fejlemény következik. Sokat betegeskedett, mert a beilleszkedést az egészsége sínylette meg igazán, s a természetes környezetben edzett immunrendszere a modern betegségekkel sokat nem tudott kezdeni. Kezelőorvosa dr. Saxton Temple Pope volt, akit Ishi egy idő után barátjaként kezelt. Pope egyúttal longbow-íjász is volt.. tehát adott volt az ősi kultúrákat ismerő vadászíjász, és egy modern világbéli megfelelője. Pope a Yánák nyelvét tanulgatva, Ishivel együtt vadászva ismerhette meg a szokásait és íjászatát. A történet további részét már nem kell szinkronizálnom, a megszületett produktum címe: "Vadászat íjjal és nyíllal". Eredeti kiadásában ritka és keresett relikvia. Ide kattintva olvasható magyarul, erősen ajánlott kategória. A fenti fényképen dr. Saxton Temple Pope látható személyesen.
Pongyola általánosítással- és mindent átfogó részletességgel sem lehet biztosat írni az indián íjászatról, ezért  előre elnézést kérek az olvasótól. Nem tehetek róla, hiszen a fentebbiek szerint az is szenzáció, hogy akadt ember aki tudott róla beszélni, s még nagyobb szenzáció, hogy egy hozzáértő ezt le tudta jegyezni és személyesen megpróbálni *. Másrészről a kontinens nagysága miatti törzsi diverzitás az eszközökben és szokásokban is megmutatkozik: más fegyverek, más íjak, kissé más vesszők, más szokások. A szokásokat a szakrális dolgoktól kezdve az eszközök készítéséig értem, mindenre - miközben más törzsekből még mesélők sem maradtak, tehát a legtöbb tudás feledésbe merült. A kevés írott dokumentáció mellett a múzeumok témabéli kiállított tárgyai hívhatók segítségül. Utóbbiakból önállóan nem is lehetne következtetést levonni, annyira változatosak.

* Valójában a könyvet Ishi halála után írták. Ez a derék ember TBC-ben halt meg, mindenféle védettségének hiánya miatt. Pope 5 évig vadászott vele együtt 1911-től 1916-ig (az indián haláláig), a "Vadászat íjjal és nyíllal" pedig 1923-ban került nyomtatásba (Pope önmaga is tüdőproblémában hunyt el 1926-ban). Ishi minden kérését figyelmen kívül hagyva halála után felboncolták, és az agyát eltávolították. A ravatalán így végtére csak a csonka testét égették el, mellette a fegyvereivel és néhány-, életében fontos eszközével. Csak sokkal később kerülhetett sor az elhunyt őslakos méltó búcsúztatására, amikor mindenét egyben temethették el. Apropó, "méltót" mondtam? Igazából az minden volt, csak nem méltó: titokban temették újra, de legalább immár mindene egy helyen nyugszik.
Említettem a cikk elején, hogy nagy számú írott forrást nem tudok majd megjelölni íjászat témájában. Pope könyve mellett másik segítségem George Catlin, akinek neve sokkal kevésbé ismert a témában. Ő egy jogász végzettségű író és festő volt, akit az észak-amerikai őslakosok érdekeltek leginkább. Néhány megfigyelésével és festményével ill. rajzával aktívan hozzá tud járulni az itt leírtakhoz. Sajnos nem volt íjász, nem volt vadász, nem értett a témához - ráadásul Pope alkotását majd' száz évvel megelőzte és tőle eltérő szempontokat tartott szem előtt. Munkáinak egy része az "Abraham Lincoln történelmi digitalizálási projekt" keretében fellelhető, lásd a források közötti Illinois könyvtár linkjét. Kiváló ember volt ő is, aki maga is felismerte, hogy eme kultúra megörökítésre méltó. Ezzel itt most le is zárom a hosszúra nyúlt körítést.
Az indián íjak általában botíjak, azok minden egyszerűségével. A botíjaik azonban túlmutatnak egy egyszerű felajzott pálcán, mert akár az ín használata is megjelenik a működésükben, vagy akár íveket mutathatnak (nyilván leajzva). Ha az "általában" terminus okát keresed, akkor elébe megyek: nem mindig botíjak, sok törzsnél fából kihasított anyag adta egyfa-íjak, vagy ínnal összedolgozott egyfa-modellek. A rendszerbe sosem foglalt diverzitás nagyon zavaró. Sokszor ízlésesen díszítették a fegyvereiket szakrális okokból, bár a mai hagyományőrzésen túl már inkább csak oktalanul túlvariált bazári verzióban fogod látni őket. A fenti kép egy primitív botíj képe, az Amerikai-indián múzeumból (a múzeum linkje a forrásjelölésnél, lent).
Íjaik jellemzően rövidek ill. közepes hosszúságúak, s viszonylag gyengék *. Ezek miatt a gyors lövések leadására és lovasíjászatra kifejezetten alkalmasak. Ez azonban jelentősen eltér a mi őseink keleti eredetű lovasíjászatától: a natív amerikai őslakosoknak hozzánk mérten kezdetlegesebb és nyersebb módszerük volt, illetve kezdetben céljuk nem a hangsúlyos harcászat volt, hanem a vadászat: nagyvadra, pl. bölényekre. Nyerget nem mindig használtak - kezdetben csak akkor, ha zsákmányoltak valahonnan. A tegezeik is mások voltak, húrfogásuk is változó lehetett törzsek és időszak szerint (ami a nyílvégekből is következik). A fenti kép egy ínnal erősített egyfa-íj fotója, szintén az Amerikai-indián múzeumból. 

* A gyengeség csak részben igaz, de általánosításra már-már alkalmas. Pope leírása szerint a legerősebb íjakkal próbálkoztak távlövéssel is. Ott előfordult 60 font körüli húzóerő a Yukon ill. Cheyenne törzsek eszközeiből, de akadt, amiből a legerősebb modell is csak 28 fontos volt.
A lovasíjász modor eltérésének további oka, ahogyan az őslakos kultúrában a ló elsősorban volt közlekedési eszköz, csak másodsorban élő "harci/vadász kellék". Valódi harcról amúgy is csak később, a nyugati "kultúra-export" idejében lehet beszélni. Nem lenézendő amit írok, mert az onnantól megtapasztalható hatékonyságukat illetően George Catlin a következő megfigyelésre jutott 1830 körül: "Egy indián jól képzett lóra ül, kezében íjjal, hátára akasztott tegezével és száz nyílvesszővel, amiból tizenötöt-húszat tud lőni egy perc alatt: félelmetes és veszélyes ellenség". 
Az idézetben leírt sorozatlövés sebessége tegezből töltve nem lehetséges, kizárólag pl. a Kassai-féle módszerhez hasonlóan: hozzá kell fogni a lövendő vesszőket az íjtesthez. A fenti kép hasonló metodikát mutat. Lajosék általános módszerét csak példaként említem, mert akár a húzó kézben is tarthatók nyilak. (Megint csak a diverzitást tudom okolni, de elég valószerűtlen, hogy a képen látható húrfogás általános lett volna. Bővebben lentebb leírom, hogy miért - megint csak a nyílvégekre fogok hivatkozni. Csupán azért tettem ide ezt az öreg fotót, hogy megmutassam: a markolathoz szorított vesszők nem ismeretlenek a témában.)
Az eddig írtakban célszerűen nem hangsúlyoztam a vadászat és harcászat külön útját, mert így nagyon nehéz lett volna belekezdeni a témába - ráadásul én általánosságban szeretnék írni róluk. Innentől viszont próbálom  részben elválasztani őket. A vadászattal fogok kezdeni. Ennek terén Ishi megfigyelése lehet mérvadó, ahogyan azt Pope tálalta. Amit most érintőlegesen fogok említeni, az a könyvben külön fejezetekbe van szedve, és olvasmányosan van megfogalmazva. Indiánunk primitív eszközökkel élte az életének java részét, csupán utolsó öt életévében látott modern szerszámokat. Ennek megfelelően a saját vadászeszközeinek előállításában is a tradicionális módszerek vezérelték. Így készültek az inazott íjai (a legjobbat hegyi borókából alkotta), nyilai és ásványi obszidián pattintott nyílhegyei (a készítés módjánál érdekes, hogy a szájjal-fogakkal történő alakítás itt is megjelenik). A vadászat előkészítéseként egy ideig nem pipázott, kiöblítette a száját és frissében megfürdött - mindezt részben szakrális - és részben praktikus okok miatt (szerintem egyrészt a megtisztulás szándékával, másrészről azért, mert tudta, hogy a vad megérzi az idegen anyagok szagát). Vadászat során ruházatot nem viselt, csak egy ágyékkötőt. A vad megfigyelésében a természet segítségét használta, azt elég jól kitanulta: zsigerből tudta mikor és hogyan mozognak az állatok, s a hangjukból is képes volt következtetni. Akár be tudta csapni őket, hangjukat utánozva. A helyszínt sem céltalanul választott, a részletekből és terepviszonyokból ítélte meg, hol érdemes lesben állnia. A könyvben írt történetek egyikéből hadd idézzek: "Gyakran megtörtént, hogy együtt vadászva egyszerre csak megállt és azt mondta: "A mókus egy rókát szid". Eleinte nem hittem neki, de azt mondta, hogy várjak és figyeljek. Egy fa, bokor vagy esetleg egy szikla mögé bújva vártunk, és néhány perc múlva valóban láttuk is a rókát amint keresztül ment az erdőn. Úgy látszik, a mókusok másképpen pörölnek egy héjával, egy vadmacskával és egy emberrel, és így Ishi anélkül, hogy látta volna, csupán hallásból meg tudta mondani, hogy mi az, ami az õ kis testvérét nyugtalanítja." Hogy is mondjam.. szóval ehhez azért kell a tudás és tapasztalat. 
Röviden leírva a módszereit, valamiféle harmóniát keresett az anyatermészettel, s ebből próbált olvasni. Ez az ősi kultúrák tisztelendő része, minden életképes nép tisztában volt ennek jelentőségével. Ishi húrfogását * és a tartó kezének állását a nyitó képén és itt fentebb is láthatod. Furcsa. A módszere tele van furcsasággal: még az íj alsó karja sem véletlenül ér a combjához.. Íjászati képességei egyébként végletesek voltak, Pope elmondása szerint akár apróvadat is biztonsággal ejtett el 40 méterről, lőlapon viszont nagyon gyenge eredményeket lőtt. Utóbbi jelenség a mai sportíjászat tréning-módszereiben is megjelenik, hiszen akinek zavaró a nagy és színpompás FITA lőlap, azt egy apró pontra (vagy kisebb és egyszínű körre, esetleg egy ragasztócsíkra) szokták lövetni egy ideig - tehát a vélhetően zavaró körülmények reálisan lehettek akadályok a számára. Előfordul ilyesmi. Szándékosan nem eresztem bő lére az érdekességeket, mert több okod lesz elolvasni el a fent linkelt könyvet, nagyon tanulságos és okos dolgok vannak benne. Nem hiába lett az Egyesült Államok vadászíjászainak bibliája. Az eszközökből nem, de a módszerekből nagyon sokat lehet tanulni, parádés munka ** (a hazai vadászíjászat tankönyvét szőr mentén hadd említsem meg, ha az amerikait is nevén neveztem: Ambróczy Árpád: Nimród csillaga alatt).

* Valójában nincs húrfogás, hanem a nockot szorítva feszít. Erős íjjal ilyet nem lehet kivitelezni, illetve sportíjász tapasztalattal belátható: ez a lövés csak nagyon komoly képességű és így szocializált íjásznál lesz pontos.

** Ez így nem pontosan igaz, mert az eszközökből is lehet tanulni, de az íjászattal foglalkozó mai hagyományőrzők-, és általában a tradis hagyományőrzők akaratlanul is ismerik a primitív technikák egy részét. Hiszen azokban is megjelenik, amivel ma lőnek, vagy harcolnak.
Harcászat terén Pope feljegyzései hasztalanok: nincs bennük részletesen elmesélt és megélt háborúskodás - miközben Ishi és a törzsének hozzá hasonló tagjai a harcok idején voltak gyerekek ill. fiatal felnőttek. A praktikus ábrázolásokhoz meg kell várnunk az első telepesek érkezését, majd az indiánokkal történő packázásukat (elvágták őket a forrásaiktól), s végül a hadjárataikat ellenük: az 1600-as évektől kezdődő-, s leginkább az 1830-as indián-eltávolítási törvények hatására kicsúcsosodó üldözésüket. A képi ábrázolásokat feltételekkel kell fogadni, mivel sokuk nagyon egyoldalúan próbálja megmutatni a történteket. De legalább mutatnak valamit.
Az őslakosok bátor harcosnak mutatkoztak, bár mai szemmel ugyanennyire barbárnak: a nyers erő módszerével próbálták felvenni a kesztyűt a telepesekkel szemben, akár támadólag is. Simán rászolgáltak a "vad" jelzőre, úgy értem ennek pejoratív jelentésére. A harci lovasíjászat is itt lesz megjelenítve. Az angolszász gyökerekből kihajtott kultúra szerintem ezt nehezen tudta kezelni, bármit is mutatnak a képek a lovon menekülő rézbőrűekről: egy lovasíjász több tekintetben hatékonyabb, mint egy lovon ülő tűzfegyveres katona - főleg úgy, hogy a telepesek nem is ismerték a lovasíjászatot (lásd az előző-, angol középkorról szóló cikket). Az őslakos kultúra emellett nagyon hatékonyan tanult: a zsákmányolt tűzfegyvereket és lovas felszereléseket kérdés nélkül használták tovább saját eszközeikként *. Gondold el milyen lehet, amikor feléd tart egy rakás felbőszült indián, egy részük a fentebbi megállapítás szerint percenként lead 20 lövést az íjából, másik részük gyalogosan kisbaltával esik neked, harmadik részük pedig lóhátról puskával tüzel. Kegyelmet egyikük sem ismer, s ha túlélnél bármit, akkor végül megskalpolnak fogolyként. A terepet olyan jól ismerik, hogy az állatok viselkedéséből meg tudják mondani, milyen irányban mozognak akik csupán akaratlanul is megzavarják őket (épp ahogyan Ishi vadászott). Ha lehet, kihagynám ezt a ellenfelet a listámról.

* A lovasíjászat emiatt sem hangsúlyos. A harcászatnak része, de messze áll a kiemelt jelentőségtől.

Az Apacs és a Navajo törzsekről készült feljegyzések szerint mérgezett nyilakat használtak ember ellen, s ezt a szokást a vadászataikról hozták. Sajnos(?) Ishi szokásaiban nem szerepel a zsákmány megmérgezése, így az előző mondtat második felét kisebb fenntartással kezelem.

Hadd ágyazzam be a Revenant megfelelő jelenetét, ami ugyan fikció - de a hibái ellenére szerintem hiteles képet adhat egy indián-támadásról.

Lássuk az indiánok nyílvesszőit. A diverzitás itt kevéssé zavaró, mert hangsúlyos eltéréseket nem találni az alapvetően hasonló terepen. Az indián nyílvessző hosszan tollazott, viszonylag rövid nyíl. Elsősorban hajtásvesszőből készül, de múzeumokban találni bambusztestre épített lövedéket is. Kezdetben inazással rögzített és kizárólag pattintott ásványi kőheggyel voltak szerelve (ismét csak Ishire tudok hivatkozni, szóval sokadjára is azt ajánlom, hogy olvasd el a linkelt könyvet, mert nagyon szuper). Később acélhegyek is kerültek az elejére, ezek is egyszerű lekötözéssel rögzítve (az indiánokra nem volt jellemző a komoly kovácsmunka, így köpűs és ilyesmi nyílhegyeket ne keress). A vesszők általában lapos tollazattal voltak irányítva, ami a közepes és hosszú távokra volt inkább megfelelő. Az eurázsiai mércével értelmezett hosszú lövések vélhetően nem volt prioritásban, mert az egyszerűbb és gyengébb íjak nem voltak alkalmasak rá. A nyilak minőségét viszont nem érheti vád, mert egyéb törzsekről fennmaradt néhány mondat egybehangzóan halálos pontosságot említ 50 yardig (tehát közel 45 méterig). Ez félelmetes érték mind vadászat, mind harcászat terén, ami megkívánja a jól megkomponált nyílvesszőt.

A nyilak tollai vadmadártól származtak, s rögzítésük nem mindig történt teljes tollhosszukban, hanem a tollak elejét és végeit egyszerűen lekötözve akár végeztek is a rögzítéssel. Ismerték a csavartan ill. ferdén tollazást, ami a giroszkópos nyomatékkal pontosabbá teszi a lövedéket, hiszen az esetleges kilengése jelentősen csökken. Sokszor használtak összesen két tollat egy vesszőhöz.

A sokat emlegetett nyílvégekről most fogok néhány szót ejteni. Az indián nyílvesszőknek nem mindig volt része a nock. Furcsa sajátosság, de tény. Sokszor egyszerűen hiányozott róluk a mai nyílajak. Valamelyik régi bejegyzésben írtam a Bannock törzs nyílvégeiről, ez a modern (és számszernél megszokott) félhold-nockot jelenti. Ezzel lőni csak az indián típusú húrfogással lehet, amikor is magát a nockot szorítod össze hüvelyk és mutatóujjad-, vagy a hüvelyk és középső ujjad közé. A szabadon maradt mutató ill. középső ujjad legfeljebb a húr húzását segítheti (szerény húzóerővel). A szakirodalom nem hiába nevezi indián húrfogásnak.
Nos, amíg ez a húrfogás vadászathoz jó lehet, harcászatra már nemigen. A hegyeknek be kellett hatolni az ellenfél testébe, ott bőven vérző sebet nyitni, ahhoz pedig 20-30 fontos egyszerű íjak alkalmatlanok, ennél erősebbek meg nem feszíthetők ki a vesszővéget szorongatva. Tehát a változatosság itt mindössze a nyílvégeknél válik zavaróvá, hiszen a múzeumokban a faragott nockos megoldásokat is látni, kb. a mai szokásoknál látottak szerint.

A tegezekre nincs értelme kitérnem, mert a praktikum jegyében bármiből készülhetett, lehetett akár vászon, vagy éppen bőr. Ishi tegeze "lefedhető" volt, tehát rá lehetett hajtani a nyílvesszőkre: így kevéssé zörög, illetve a tartalmát megvédi. Múzeumi darabot sajnos nem találtam ilyen kivitelben. Az íjaknak viszont tokja volt többször is, akárcsak ma. Megbecsülték a fegyvereiket.

Beszúrok egy videót, amin Panagiotis barátunk megmutatja, hogy a nock nélküli vesszőkkel miképpen lehet akár sorozatot lőni. Ő valójában nem a nyílvéget fogja, hanem a kihúzott idegre szorítja a pálcát.

Azzal szoktam lezárni e sorozat bejegyzéseit, hogy valamilyen megállapításra jutok: hová lettek ezek az emberek, hová lett ez a technológia, s együtt milyen nyomot hagytak a történelemben? Nos, ez nem happyendes történet. Az indiánok kihaltak, maradékuk szerintem már inkább amerikai, mintsem hagyománytisztelő indián. Utóbbit nem tudom számon kérni, mivel ilyen előzmények után az is csoda, hogy létezik az "indián" szó, s az Egyesült Államokban számon vannak tartva (nem, nem úgy). A kultúrájukat gyakorlatilag meg kell fejteni, mert az írásos- vagy rajzolt emlékek szerény számúak ill. nem sokat segítenek, a modern kultúrának pedig nem részei. A dél-amerikai indiánok sem lehettek segítségemre, mert onnan szemezgetni olyan lett volna, mint béka DNS-el pótolni a dínó hiányzó kódját - hiába tetszene a módszer a képzeletbéli John Hammondnak. Ezek miatt lett ilyen kacifántos ez a bejegyzés.

Akárhogy is, ezt a sorozatot egyelőre lezárom. Már csak annyi maradt hátra, hogy megköszönjem a figyelmeteket!

Képek és források: Ishi - The last wild indian story; Észak-Illinois Egyetem digitális könyvtára; lovasok.hu; True West Magazine; Amerikai-indián Nemzeti Múzeum; Brooklyn Museum; hoyt.com