A tradicionális török íjászat részletgazdagon dokumentált hagyományos harcászati forma. Irigylésre méltó, ahogyan a mai hagyományőrzők tűpontos képet tudnak adni az oszmán birodalom elmúlt évszázadairól. A technológiájuk szigorú tűréssel lejegyzett, a múzeumaik komoly leletanyagokkal és megmaradt eszközökkel bőven ellátottak, a lövéstechnikájuk * mindmáig ápolt. Harcos lelkű nép lévén minden csatájukra és nagy harcosukra emlékeznek - illetve általában nagy tisztelői a történelmüknek. Sajnos hasonló felsorolás rólunk nem tehető, az okokra egyszer majd egy másik bejegyzésben visszautalok.. Utóbbi elég kellemetlen téma, mégis ide kellett böffentenem, hiszen Törökországban tisztában vannak a mi történelmünkkel is - emiatt az eredetünkre a bejegyzés végén időt fogok szakítani.. még ha darázsfészekbe is nyúlok.

* Érdekesség, hogy a módszerük legjobb leírásai részben a mamlúkoktól származnak, akik rabszolgasorból induló katonák voltak. Gyakorlatilag elitkatonákról és testőrségről beszélünk, magasan jegyzett íjászati készségekkel.

A hagyományos íjászat a törökök kezében érte el a teljesítményének csúcsát: a bevezetőben írt ismeretekkel együtt ez félelmetes fegyvertény, s egyben ünnepi csemege a hadtörténelem iránt érdeklődőknek. A fegyverek szerkezeti felépítésétől kezdve-, az oldás kivitelezésén keresztül-, egészen a rekordokat jelölő oszlopokig minden kéznél van. Íjászati megközelítésben Törökország maga a paradicsom.

A távolra ható török harcászat bölcsőjét Eurázsiában ringatták, hogy a szittyáknál említett gyökér olyan oldalhajtását neveljék ki belőle, mely minden másnál erősebbre nő. Ha valaki nem látott még török íjat, akkor a következőképpen lehet elmesélni neki, hogy miről is van szó: az íj felajzott alakja az asszír íjakra emlékeztet, annak előre domborodó szaracén markolatával együtt. A karjainak felépítése és a szerkezet működése pedig a tatárok húrzsámolyos fegyvereire hajaz. Ha az eddigiekből felsejlik a forma, akkor a mese azon része jön, hogy az eddig elképzelt fegyvert le kell kicsinyíteni, s hozzá kell adni megfelelő anyagtechnológiát, hogy a szélsőségeket jól viselje. Melyek ezek a szélsőségek? Kettőt rögtön megnevezek: a rövid karok részben meghatározzák a robbanékonyságot *, miközben sokszor komoly fonterőt is tolerálniuk kell (a korabeli íjászat nem a gyenge emberekről szólt, szó sincs 40 fontos gyerekíjakról). A másik végletes jelleme pedig a valódi tradicionális oszmán-török íj C-be hajló leajzott alakja. Semmi túlzás nincs benne, legtöbbször valóban "karikára tekeredik", emiatt az előfeszítettsége egészen őrületes. A fentiekből tulajdonképpen már következik egy további sajátosság: a töröknek általában rövid a maximális húzáshossza.

* A rövid török íjak elsősorban azért végletesek, mert az apró karjaik rettenetes mértékű kinetikus energiát tárolnak már ajzásmagasságon is. Kis túlzással élve a kifeszített fegyver a leajzottnak tükörképe - a lövésre készülő szerkezet a nyugalomban lévőnek kifordítottja. Elsőre felfoghatatlan, hogy a szerény hosszúságú karpár miképpen nem törik ripityára, de ha a Bajnok valódi-, szarus török íját megnézed (alulról a harmadik, ha ide kattintasz), az már néhányszor eltépte a rátett selyemideget is a robbanékonyságának és erejének hála, de még mindig lőképes. Eszement gyártástechnológia van benne. Lásd a következő képet, ahol Gokmen feszít egy Lukas Novotny gyártotta modellt.
Természetesen a török íjak sem ugyanolyanok mind, nyilván megvan saját a fejlődési útjuk. Így akad, mely nem hajlik látványosan C formára, s van amelyik nem mondható aprónak sem. Erre mindenképp fel kell hívnom a figyelmet: a laminált produktumok épp ezekre hajaznak, hiszen a laminátumok általában nem képesek az olyasmi őrült méretű torzulásra, mint az összetett anyagú szarus felépítmények. S bár ettől még török vonalvezetésű íjak maradnak, nyilván az a legautentikusabb megoldás, amely C betűt formál leajzva: emiatt a természetes kategóriában ezeket fogod megtalálni, sokszor míves díszítésekkel. A következő képen Grózer Csaba egyik jellegzetes munkáját láthatod.
Az Ottomán íjászat jól leírja a nyílvesszők paramétereit is. Tőlünk eltérően dongatestű lövedéket használnak, tehát a vesszőtestek mindkét végükön le vannak vékonyítva, hogy torpedó alakot formálhassanak. Ez aerodinamikailag kedvezőbb tulajdonságokkal bír, mint a hagyományos hengertestű pálcák. Kapcsolt értékként a fapálca így nem körívben deformálódik, amikor a végeinél fogva hajlítod (kilövést szimulálsz) - a dinamikus merevségi értéke tehát furcsamód így nagyobb, mint a több anyagot tartalmazó párhuzamos oldalfalú testvéreié. Furcsa, igaz? Pedig tény, matematikai bizonyosság. Eközben a dongás lövedékek még könnyebbek is, s az előzőekkel együtt eme kedvező tulajdonságok helyzeti előnyben realizálódnak.
A török nyílvég speciálisan kiképzett, a nock rész minden esetben oldallapokból felépített - majd becsiszolt és ínnal lekötött. A tollazás eltér az európai pusztai szokásoktól: a tollvonal egészen a nyílajakig tart, s a vezértoll nem merőleges az idegre - utóbbi megfigyelés elsőre nagyon különös, de a lövéstechnikához érve értelmet fog nyerni. Maga a toll mindig parabolára ill. csepp alakúra vágott: véleményem szerint ez azért van, hogy az íj kifeszített állapotában a hüvelyujjnak legyen hely, és ne ütközzön bele a tollazatba.

Témánál maradva: a török íjászat rutinosan bánik a szokatlanul rövid nyílvesszőkkel. Hiába az íjaik viszonylag szerény húzáshossza, akár ennél is rövidebb 20 collos vesszőkkel lőhetnek. Ezek súlya és aerodinamikája miatt a maximális lőtávban mért előnyük nagyságrendi. Elsőre azt hihetnéd, hogy gyerekvesszők vagy játékvesszők, de nem.. ezek komoly lövedékek, akár 500 méteres kezdő lőtávokkal. Harci cselekmények közben ennek hatásait felesleges ecsetelnem, ennél érdekesebb az, amikor az ellenség harcosai képtelenek visszalőni vagy felhasználni ezeket: 20 collos nyilat lehetetlen hatékonyan kilőni a mi kultúránkban fellelhető fegyverekkel, hiszen a markolaton túl kellene húzni 15 centiméterrel is. Állj!! Akkor a törökök miképpen tudták ezeket kilőni? Nyilván technikai trükkjeik vannak, a két trükknek neve: "siper" ill. "majra". Mindkét eszköz a túlhúzás segítésére való, más-más mértékben.. s mivel az írott szónál néha többet ér egy rövid videó, beillesztem, miről is van szó:

Elsőként figyeld meg a Sipert! Ezzel az eszközzel a nyíl a markolaton akár 10 centiméterrel túlhúzható biztonsággal. A videó felénél vált látványosra ami történik.

Másodjára a majrát hadd ajánljam figyelmedbe. Gyakorlatilag számszer-méretű nyilat lőnek vele tradicionális íjból.

A technikai oldalról értelmezett különlegességek és szélsőségek ennyivel zárulnak a török íjászatnál. Rém ötletes és nagy teljesítményű felszerelésekről írtam. De mint mindennek, ezeknek is ára van, szóval túl egyszerű lenne ennyivel lezárni a műszaki oldalt. A fentiekért cserébe a török íjjal máshogyan kell lőni: szaracén módra hüvelykkel húznak, akár merev íjászgyűrűt használva a húzó kéz hüvelykujján. Természetesen ezt a módszert is az előnyükre tudják fordítani, hiszen anatómiai okokból a hüvelykes húzás szinte tónusmentesen álló kézfejet és alkart eredményez. Apropó, hüvelykkel húzva a nyílvessző az európai módhoz mérten az íj markolatának másik oldalán fut ki! Micsoda felsorolás, pedig azt meg nem is írtam, hogy oldáskor az íjat kifelé fordítják (vagy kifelé fordítják és előre döntik egyszerre), ennek a mozdulatnak a neve khatra. Előnye, hogy a nyílvesszők spine értéke kevéssé lesz meghatározó, mert jóformán a markolat eltűnik a lövedékek mellől a robbanás pillanatában. Az előbbi videók annyi gépelést spóroltak nekem, hogy meg is maradok ennél a módszernél, íme:

Ezen a videón figyelhető meg a hüvelykujjas oldás, fémből készült húzógyűrűvel.

A khatra pedig itt: az első lövés-párban kevéssé-, utána viszont elég látványos az eltérés.

Ezzel most a technikai részre hadd tegyek pontot, végérvényesen. Arra szeretnék kitérni, hogy miképpen alakulhatott ki, s miként teljesedhetett ki mindez az oszmán birodalomban. Érdekes, hogy az íjászat eme formája-, s más európai nomád/pusztai ága ugyanazon gyökértőről hajtott, s ugyanazon (vagy nagyon hasonló) kultúrában fejlődött egy ideig. Később pedig, a kontinuitás megszakadtával minden érintett kultúrában külön utakon haladt tovább - s bár vannak kisebb-nagyobb áthallások a nemzetek fegyvereiben és harcászatában (markolat, húrzsámoly, merev szarvak mérete, lövéstechnika), ezek legtöbbször minimum kultúrális-, vagy akár genetikai rokonságot jeleznek. Épp ezért meg sem lep túlzottan, ahogyan a törökök keblükre ölelnek engem magyarként, noha a fegyvereink az első ezredforduló körül már bizonyítottan különböztek.

Török lovasíjász. Hmm.. honnan ilyen ismerős ez a póz..
A törökök Attila Pasáról értekeznek velem, testvérüknek neveznek - én pedig csak pislogok. Mindenki, az utca népe, akárki. Egy török bazárban már én érzem magam hülyén, annyi kézfogást; ökölpacsit; vállveregetést és jó szót kapok. A török nép kedves és vendégszerető, s hazudnék ha azt mondanám, hogy nem csiklandozza az önértékelésem amikor harcosok vérei köszönnek előre.. de ettől még nem tudom pontosan értelmezni amit tapasztalok. Mi az iskolában nem ezt tanultuk, akarom mondani nem azt tanultuk, amit ők tudnak. Szóval (summon Dede !) jó lenne már helyére tenni ezt a nevetséges népmesét a finnugor eredetünkről, illetve ugyanezt a sepregető munkát elvégezni a honfoglalással kapcsolatban. Itt valaki szemmel láthatóan nem jól tud valamit, s egyáltalán nem vagyok meggyőzve arról, hogy mi tudjuk jól a saját múltunkat.
A harcászaton túl az Oszmán Birodalom íjászai a legkülönfélébb módon vetélkedtek (és vetélkednek ma is), korabeli versenysport-módszerekkel tartották életben a technikájukat. A talajíjászat távlövészet ága nálunk is ismerős terület (elsősorban a Bajnoknak hála): a török jellegű íjak nagyon erősnek számítanak a távlövő versenyeken még ma is. Érdekesség, hogy a távlövészet rekordjait Tekke könyvébe mindig bevezették, s emlékkövet is állítottak a nagy lövéseknek. Hiteles rekordoknak kell tekintenünk őket akárhányszáz évnyi távlatból is, mivel tanúk előtt lettek leadva és mérve. A puta-lövészet is a szárnyát bontogatja, hiszen a hazai távcéllövés fellendülése során így nagyobb kihívással szembesülnek a lövészek, mintha FITA lapokra lőnének. Viszont a lovasíjászat azon része, ahol felfelé lőnek célokra, nos.. az nálunk hiánycikk. Utóbbit Qabac-nak nevezik.
Bezárva a (kissé furára sikerült) bejegyzés mesélős részét, a korabeli janicsár íjászok vizsgáját hadd írjam le. Körülbelül 70 méterre letett 1 méteres vesszőfogó alkalmatosságra lőttek. 3 vesszővel vizsgáztak, a következőképp: amikor az utolsó vessző megkezdte a reptét, az előző vessző még a levegőben volt, s az először kilőtt nyíl épp becsapódott 70 méteren. Ha nem éreznéd elég nehéznek az eddigieket, akkor fontos, hogy semelyik vessző nem emelkedhetett 250cm felé. Tehát a gyorsaság és pontosság mellé komoly fizikai erő is szükségeltetett: korhű nyilakat feltételezve ez a mutatvány nem megoldható 50-55 font alatt (a nehéz vesszőt ott 2.5 méter felé is kellett volna lőni, ami sikertelen vizsgát jelentett volna).

Utólag elnézést kérek azért, hogy a török íjászatot nem bontottam szakaszaira.. 3-4 hangsúlyos szeletet simán elbírna, ellenben még zavarosabb lenne az egész. A következő bejegyzésben (talán nyár végére) megpróbálom hun/magyar íjászatot nagyító alá tenni, az eddigi legnehezebb feladatra vállalkozva. Ott próbálok majd nem felületesnek lenni.

Előző részek:
Az íjászat gyökerei VI. rész: japán íjászat
Az íjászat gyökerei V. rész: amerikai indián íjászat
Az íjászat gyökerei IV. rész: középkori angol íjászat
Az íjászat gyökerei III. rész: szittya íjászat
Az íjászat gyökerei II. rész: egyiptomi íjászat
Az íjászat gyökerei I. rész: afrikai íjászat

Képek és források: British Museum; tirendaz; Xenophon-mil.org; Metmuseum.org; Archery Historian; turkishflightarchery.blogspot; Grózer Archery; gotobursa.com; Unesco/Mustafa Çelik