Az érett- és kései középkori angol íjászat bemutatása hálás feladat. Ugyan nem én vagyok a legnagyobb csodálója a hosszúíjnak, de az eköré szerveződő hadviselés és maguk az íjászok hatékonysága lenyűgöző. Ez a kombináció (íjak, íjászok, haderő) olyan sebességgel írta a történelemkönyvek lapjait, amire más nemzeteknél nincs példa. A bejegyzés nyomatékosan az angol hosszúíjról és annak hatásairól fog szólni. Embermagasságú, tiszafából készült szörnyetegekről, melyet a korabeli leírások és a kísérleti régészek egyaránt 100 és 180 font körüli húzóerőre tesznek. Olyan értékre, mely a hagyományőrzést komolyan gondoló és magasan jegyzett harci íjászoknak is feladja a leckét.

Nos, az érett középkorban átalakult angol hadviselés formálódása kissé ködös, hiszen a gerincét adó harci íjászat eszközének eredete nem tisztázott. Némely forrás walesi genezist jelöl, melyet az angolok egy az egyben átvettek tőlük *, mások ezt kategorikusan cáfolva a vaskori botíjak természetes fejlődési útját tekintik alkotó erőnek, angliai végállomással. Akárhogy is: az angol hosszúíj egyfa-íj **, elvárt formára és méretre alakítva, elvárt módon húrozva. Alapanyaga, s annak alakítása is jól dokumentált. Az egész témabéli harcászat formáját áthatja, ahogyan az eszköztől kezdve a szerveződésig bezárólag minden a gyakorlatiasság mentén alakult.

* Íme, a tények: a walesi harcosok már akkor hosszúíjat használtak, amikor az angolok fejében megfordult a bekebelezésük. Amint eme művelet lezárult, a walesiek beolvadtak a hódító hadseregbe, s így indultak "közösen" Skócia ellen. Miután az angolok felismerték a távolra ható fegyver taktikai jelentőségét, a skóciai hadjáratokban is alkalmazták. Sőt, III. Eduárd már elsőszámú fegyvernemként tekintett rájuk a franciák elleni százéves háborúban, s hadtesteibe legalább annyi íjászt szervezett, mint lovagot - egyes források szerint némely ütközetben ötször annyi íjász vett részt, mint lovag. A walesi asszimilációtól számítva mindössze 50-60(!) év telt el, s máris egy új felállású és félelmetes hadsereg volt az angolok kezében. Mindezek alapján az igazság félúton lehet: a botíjnak talán csak egy tökéletesebb formáját lesték el a walesi íjászoktól, a taktikai jelentőségének felismerése és a köré épített képzés viszont valóban saját találmányuk.

** Az angol hosszúíj szigorúan értelmezve már nem botíj kategória, ezt le kell írnom. Lehetőség szerint ez már a fa törzsének egy kihasított szeletéből készül, így nincsenek benne teljes körben záródó évgyűrűk. Nagyon leegyszerűsítve nem botból készül.
A tradicionális angol hosszúíj paraméterei: 160-200+cm hosszúság, elvékonyodó karok, lehetőleg szaruval erősített húrakasztó. Keresztmetszete lapos vagy kerek. Alapanyaga lehetőleg tiszafa, ennek okairól írok lentebb. A hosszúsági érték onnan ered, hogy a fegyver hosszának meg kell felelnie az íjász magasságának - sőt, más források szerint meg is kell haladnia azt. Vékonyodó karokat azért kap, hogy kifeszítéskor csak utóbbiak hajoljanak, s a markolatnál ne deformálódjon. Íveltsége (reflex, deflex) nincs. Sodrott ideggel szerelt azért, hogy az adott íjhoz megfelelő ajzásmagasságot lehessen kötni vele. Az ideg bármilyen megfelelő anyagból készülhetett a praktikum jegyében, az ajzásmagasságot a ma is szokásos (ökölbe szorított kéz és kinyújtott hüvelykujj) módszerrel állították be.
Az íj formájából, méretéből, és talán erejéből is adódik, hogy a lovasíjászat céljára alkalmatlan. Jól képzett talajíjászok kezelték, nagy számú lövedéket zúdítva az ellenségre. Akár többezer íjász is lőhetett azonos időben az ellenfél irányába, nyilaikat legfeljebb 200 méteres távolságra tudták ellőni - ennek okai az íjban és a nyílvesszőkben egyaránt keresendők *. A keleti táv-értékekhez hasonló hosszú lövések a hadviselés formája miatt nem voltak prioritásban, de ennek a furcsa helyzetnek a megértéséhez azt is tudni kell, hogy a nagy távolságú lövések és a lovasíjászat (lovasíjakkal együtt) egyszerűen hiányoztak a helyi kultúrából. Egymással szemben és rendezetten felsorakozó seregek között dőlt el akár úgy ütközet, hogy az íjászok megsorozták a vonuló hadtestet, majd a sérülteket egyszerűen leszúrták a lovagok, vagy épp a könnyű gyalogságként értelmezett íjászok. A talpon maradó kevés számú ellenség szintén könnyű prédája lehetett a lovasságnak. A megsorozás szó szerint értendő, idézek: "Ekkor az angol íjászok léptek egyet előre és kilőtték nyilaikat, annyit és oly sűrűségben, mintha hó esett volna, a hegyes nyilak pedig a páncélosokba és lovaikba fúródtak: sokuk esett el" - Jean Froissart, 1346. Ha nehézpáncélzatban rontottak rájuk, akkor a lovakat vették célba, hiszen a páncél csak eseti jelleggel volt átüthető - ahogyan az előző részben említettem a szittyáknál. Ekkor az elhulló lovak miatt talajra kényszerített, rendezetlen és sokszor sérült katonák nem tudtak komoly ellenállást kifejteni egy őket eltipró rohammal szemben.

* Ez a monstrum erős- és viszonylag pontos lövések tempós leadásában jeleskedik. Általában nyugodt eszköz, hiszen nagyon hosszú húrral szerelt, s a maximális húzáshossza is jóval meghaladja egy átlagos íjászét. Cserébe nehéz harci nyílvesszőkkel dolgozik. A vesszők nem túl távoli célt érve nagy mozgási energiát hordoznak a súlyuk miatt. Mifelénk sokszor seprűnyélnek csúfoljuk őket: vastagságuk miatt kissé ahhoz is hasonlítanak. A keleti íjászkultúrához mérten a hosszúíj teljesítménye másodvonalasnak számít. A longbow által leadott lövés távolsági rekordja 412,82m - ami épp a Bajnok nevéhez fűződik 2017-ből. Keleti formájú reflexíjjal ez a 412,82m a jóval kisebb fonterők terepe - korlátozások nélkül (szintén a Bajnok) kétszer ekkorát is lő pl. török vagy szkíta formával.

A harci-, és romboló erejű nyílvessző hatását itt láthatod páncélzat ellenében. Általában a nyíl tehetetlen ellene (az általában szó hangsúlyos, mert a behatolási képesség vita tárgya). A páncél alatt úgynevezett gambeszont viseltek a lovagok. Azért volt rá szükségük, mert a csontjaik összetörtek volna az első találatnál, ha a testük közvetlenül áll kapcsolatban a páncélruhával. A gambeszon tulajdonképpen sok réteg lenanyag, ami tompítást végzett a brutális ütésekkel szemben.

Milyen lehetett egy középkori angol íjász-katona? Először is fontos megállapítani, hogy a tradicionális (nyugat-)európai kultúrában az íjászok kezdetben nem a harc nemes mivoltát képviselték.. ha az ellenfelüket kérdezted. Egyszerűen a valódi harcra termetlennek tekintették őket,  illetve (talán a hatékonyságukra irigykedve) sokszor gyávasággal vádolták mindet. Emiatt a társadalmi hierarchiában felfelé haladva mind kevesebb íjászt találni, a legnagyobb uraknak ez a lenézendő kép nem fért be a renoméba. Senkitől sem. Az alsó- és középosztályban viszont rengeteg íjászt találni. A harcmezőn a hatékonyságuknak ára volt, hiszen mozgásuk korlátozott volt, illetve fogságba esve nekik biztosan nem jutott kegyelem, mögöttük a gyávaság vádjával. Emiatt a védelmüket a lovagok látták el, illetve az előttük álló ("golyófogónak" használt) sorok - esetleg karósánc. Később a rátermetlenség vádja inkább a számszeríjas katonák felé tolódott, s ez utóbbival részben már én is egyet tudok érteni.
Az angol íjász leginkább láncinget, illetve bőrpáncélt hordott (ha épp hordott * ), acélból készült fejvédővel. Rövid időn belül komoly harci státuszt vívtak ki maguknak saját hadseregükön belül - talán azért is, mert az egyéb fegyvernemeknek megkönnyítették a munkáját. Sokszor sajátos és árulkodó testi torzulásokkal éltek együtt: a tartó kezükön keresztül érkező rettenetes és folyamatosan pulzáló nyomás eltorzította a vállukat, illetve a vállukon keresztül elnyomta a csigolyáikat is. A húzó oldalukon a hátizomzat (és részben a karizomzat) erősen aszimmetrikus volt a tartó oldalhoz mérve. Nem nyújthattak valami szép látványt, de a gyermekkorukban indult képzés később nagyon erős hideg lőfegyverek egész napos használatában realizálódott - így minden adott volt az anatómiai deformálódáshoz, a végeredmény csak az időnek lehetett kérdése. Az íjon és nyilakon felül fontos felszerelésük volt a tőr, a fentebb említett könnyű-gyalogsági feladatokhoz. A nyilaikat használat előtt -a tegezből kivéve- sokszor maguk elé szúrták a fölbe, így onnan kihúzva a szennyezett nyílhegyek a fertőzések lehetőségét is magukkal hordozták. A képen a legjellegzetesebb darab a piros Szent-György keresztes egyenruha, ezt sok képen fogod látni.

* Nem mindenkinek jutott, illetve nem mindenkinek telt komolyabb védőruházatra. Kezdetben az íjászok akár egyszerű tunikában(!) álltak fel, s védelmet az előttük álló soroktól várhattak. Általánosságban véve saját haderejükön belül megbecsültek voltak, de ez nem mindig tükröződött anyagiakban. Volt, akinek így egyszerűen nem futotta acélból készült protektorra.
Hogyan kezelték a fegyverüket? Nos a gyorsaságukat illetően percenként képesnek kellett lenniük 12 lövés leadására. Bizonyos feljegyzések szerint csata előtt kb. 60 nyílvesszőt vettek magukhoz, ezt mindet egy bőszájú tegezbe tették - így 5 hosszú sorozatot adtak le egy adag vesszővel. A mai hagyományőrzőknél jól megfigyelhető, hogy a nagy fonterő ellen küzdve s egyenes háttal előre dőlt pozícióban feszítenek és oldanak. A távolsági lövéseknél ez annyival bonyolódott, hogy derékból visszadőlve kellett kivitelezni az oldást (nézd meg a következő narancssárga linken lévő videót). A fizikai erejüket tekintve nincs kérdés, mint ahogyan az ügyességüket sem érheti vád. A nyílvesszők száma viszont kisebb anomáliát hordoz, mert akár 1.000 főnyi íjászhoz kellene 60.000 nyíl. Leírások szerint mégsem akkora anomália, mert a fent említett III. Eduárd az országában fellelhető összes nyílvesszőt bekérette, és magával vitte a hadjárataira. Erős túlzásnak érzem ezt a sztorit, ráadásul éppcsak 1.000 íjászt említettem - miközben ennek többszörösével kellene számolnom. Szóval részemről meghagyom anomáliának (hasonló furcsaság kíséri a mi lovasíjász elődeinket is, elképzelni sem tudom miből, honnan és mikor, milyen módon pótolták a nyilakat, főleg vonulás közben - de erről majd máskor). 

*** Íme, a lövés helyes kivitelezése, 170 font esetén, mindenképpen kattints ide és nézd meg. Sajnos nem lehet beágyazni a videót - pontosabban beágyazva nem lehet lejátszani. Szép sorozat, az alapállás nyilván nagyon furcsának tűnik mai szemmel, legfőképp egy sportíjászként. A harcászati hatékonyság azonban ezekhez mérten teljesen más terep.

A most következő rövid videócska szerencsére beágyazható, itt kifejezetten az alapállásról esik szó, s nem a lövés egészének működését mutatja meg.

Maga az íjtest -ahogyan azt írtam fentebb- lehetőleg tiszafából készült. Ettől eltérő esetekre kőrist is említenek. Tiszafa esetén gyakorlatilag egy típusú fából késztettek összetett anyagúként viselkedő íjat. Jól ki volt találva: a belső és sötétebb geszt kerül a test belső-, nyomott oldalára. A világosabb szíjács kerül az íj külső-, feszülő ívére. Ez a két anyag épp ezeknek az igénybevételeknek elviselésében erős. Parádés találmány. Érdekes, hogy az eredeti előírások szerint a kivágott tiszafát akár évekig is szárítani kellett felhasználás előtt. Ez természetesen annyit jelentett, hogy a hosszúíj elveszíthette a rövid előállítási időigényéből származó előnyét. Éppen ezért készülhettek más anyagból is, mivel azoknál szükségtelen volt ilyen direktívákat követni. Az elkészült mű felületét kezelni kellett, alapanyagától függetlenül, ez leginkább faggyú vagy gyanta felhasználásával történt. Ezzel vált vízhatlanná, illetve ennek köszönhetően tudta megtartani a szükséges nedvességtatalmát a faanyag.


A képen megjelöltem, hogy az íj keresztmetszeti képét hogyan képzeld a fa törzsének keresztmetszetére. Az előző videón nagyon szépen megfigyelhető az íjtest két eltérő színű rétege.

A középkori angol íjászat archeológiai Szent Grálja az 1545-ben elsüllyedt Mary Rose hadihajó. Ez volt VIII. Henrik legnagyobb hadihajója. A modern régészet általa jutott hozzá többszáz eredeti angol hosszúíjhoz, s többezer nyílvesszőhöz. Tűpontos technológiai képet lehet kapni a hajón (viszonylagos épségben) megmaradt harci eszközökről. A forrásjelölésnél találsz egy ide vonatkozó linket, mindenképpen nézd meg, érdemes!

Nyílvesszők terén seprűnyél gúnynévvel szoktuk illetni őket. Írtam már. Ezt a keleti kultúra nyilaihoz képest vastagabb testéről kapta. Ám a vastagság több szempont szerint praktikus. Először a lövedék súlya miatt érdekes: az íj kellő sebességre tudja gyorsítani az ereje miatt - s nagyobb repülő súllyal pedig nagyobb mozgási energiát közvetít, komolyabbat sebez. A súlyhoz hozzátartozik, hogy egy 100++ font húzóerejű fegyver nyila nemigen lehet(ett) 70 gramm alatti, mert ahogyan azt ma szoktuk mondani: a 10 grain per font ökölszabály biztosítja az íj ideális terhelését (kirívó esetben 7 grain per fontra csalva). Ezen érték alatt a fegyver gyorsított amortizációba kezd, esetleg el is törik. Ugyan a múltban nem patikamérlegen adagolt technológiát használtak, de mégsem lehetett az íj hasznára, ha elkezdték közelíteni az üres lövésre jellemző zéró terhelést. Ezért tök praktikus a nyíl 1000 grain feletti súlya.
Másrészről a vessző tartósságának is jót tesz vastagsága. Ilyen fonterőben nem egyszerű nyílvesszőt gyártani még ma sem *, főleg ha az elejére nehéz harci hegyet szerelünk. A nyílvesszők alapanyagaként változatos hajtásvesszőket használtak. Lehetett kőrisből, nyárból, de akár mogyoróból vagy fűzből is: ne lepődj meg az utóbbin: korábban is említettem, hogy egyöntetű vélemények szerint a fűz nagyon értékes faanyag. Megfelelően szárítva és kezelve kemény, mégis komoly tűrőképességű pálcák lesznek belőle. Az íjat három ujjas mediterrán technikával feszítették, a nock a mutató- s középső ujjuk között helyezkedett el természetesen.

* A mai hagyományőrzés (a szörnyű fonterő miatt) a longbow-nyilak saját anyagába faragott végeit keresztirányú erősítéssel látja el. Ez a kép a longbowandarrow.com oldalról származik, és nagyon szépen látszik a fekete színű erősítés.
A nyílvesszők tollazata a ma ismert háromtollas felépítésű volt, házi szárnyas tollazatából tépve. A tollazat sokszor le volt kötözve spirálisan, épp ahogyan más kultúrákban anno, illetve ahogy a mai hagyományőrzés általában csinálja. Nagyon szép vesszők nyerhetők így - a múltban azonban a praktikum vezette a megoldást: a földbe csapódó, rossz helyre csapódó esetleg beszoruló vesszők visszahúzhatók voltak a tollazat sérülése nélkül. Szinte mindig köpűs hegyet használtak, hegyesre húzott gúla- vagy vágóéles verzióban, attól függően milyen anyagra vagy vértezetre lőttek. A helyesre húzott (páncélzat elleni) gúlát bodkin-ként ismerjük, ami nem azonos a mai "sportcélú" bodkin-hegyekkel. Utóbbiak csak nevükben idézik a harci elődöt.
A vessző hossza vita tárgya lehet, mert az íj tolerálható húzáshossza hiába volt hatalmas (alkalomadtán akár 34 coll), eközben egy 2 méter magas ember sem húz 32 collnál többet - főleg nem a harci hosszúíjasok fura alapállásában. A leletek 61-81 cm hosszt mutatnak, de feljegyzések szerint használtak szándékosan hosszúra hagyott nyílvesszőt is.

Beágyazok egy videót, mely néhány percben mutatja egy jellemző csata lefolyását. Itt még túl sok könnyűgyalogsági munkát sem kellett végezni. A fenti idézet (Jean Froissart történetírótól) is épp innen ered. A láncinges íjász húrfogása amúgy elég szakszerűtlen: angolszász kultúrában sosem oldottak hüvelykkel, s 170 fontot nem is tudnál így kihúzni.

Miután a középkori angol harci íjászatot nagyobb vonalakban leírtam, marad a szokásos kérdés: mi ennek az öröksége? A történelem útvesztője a brit világbirodalom megszületéséig vezetett. Ezen, s a nagyon népszerű hagyományőrző ágon túl az egész világ íjászatát áthatja még ma is. Ha az íjászat testidegen valakinek, akkor mondom: ma is angolszász mértékegységgel mérünk mindent, a lőlap távolságán kívül mindent. Hüvelykben, fontban, FPS-ben. Bárhol, a világ bármely táján. Érdekességképpen mondom, hogy a nagy íjásznemzetek közül az angol és a török az, mely a föld más és más részein - mégis hasonlóan állt ellen a tűzfegyverek terjedésének a saját hagyományai által. Eme két nép hosszú ideig maradt az íjaknál. Két okból tették: puskával kezdetben tizedakkora tűzgyorsaságot lehetett elérni egy átlagos harci íjhoz mérten, illetve nagyon jól tudták mindkét kultúrában, hogy a nyíl biztosabban öl, mint a golyó. Ahogyan azt már sokszor megállapítottam itt helyben az elmúlt 5 év során.

S hogy az egész jelenség romantikája tét mellett is meg tud mutatkozni, egy tök jó és különleges sztorit linkelek. Jack Chruchill (becenevéhez hűen elég őrülten) a második világháborúban hosszúíjjal ment csatába. Hihetetlenül jó és hiteles sztori - csodálom, hogy nem készült még film róla. Kattints ide, és/vagy ide, vagy ide.

Képek és források: maryrose.org;  longbow-archers.com; facts about the english longbow; historic-uk.com; archeryhistorian.com; hoyt.com; planetfigure.com; wikipedia;