Japán különc kultúrája a korabeli hadászatát is áthatja. Harcászati oktatásában alappillérnek számított a kirívóan erős (ön)fegyelem, a szervezettség, s később valamiféle belső harmónia: ezeket a jegyeket a hagyományőrzés a mai napig ápolja. Hagyományos harcművészetei között hangsúlyos az íjászat, mely szerencsére jól dokumentált, így a modern korra átmenekített tanok és módszerek bepillantást engednek a technológiába, a lövés felépítésébe, valamint az egészet átjáró Zen szerepét is felfedik. Ennek megfelelően ebben a cikkben többször is a hagyományőrzőket fogom segítségül hívni.
A japán tradicionális íjászat ma ismert (és részint aktívan gyakorolt) formáját ie. 300 körül jegyezték le először, bár ez nyilván nem azt jelenti, hogy eme korból is ered. A szokatlan formájú és 2 méternél nagyobb íjuk korábbi lehet: ismert történelmükben a Jōmon őslakosokig leásva kisebb méretű primitív vadászíjakat találni éppúgy, mint más kultúrákban, de eme két megoldás között nincs nyoma átmenetnek.. miközben a monstrumok minden bizonnyal nem varázsütésre születtek. Sajnos a szigetország eredettörténete kissé zavaros, részben ez nehezíti a teljes feltárást. Egy bizonyos: a japán íjászat gyökere a sintoizmusba kapaszkodik. 
A ma megélt japán íjászat messziről felismerhető: az íj mérete és formája semmivel nem keverhető össze. Teremben űzve a mozdulatai-, az egyszerű fehér-fekete egyenruhája-, a tisztasága és rituális jellege azonnal szemet szúr.. máshol ilyet nem látni. Terepen és harci cselekményként értelmezve (akár talajíjászat, akár lovasíjászat) a mi szemünkhöz mérten egy felszerelésében színpompás, kimért és sarkos mozdulatokkal tarkított látványos hadi parádé. Ami engem érdekel, az az i.e. 300-tól dokumentált-, és a feudális Japánban kicsúcsosodó távolra ható harcászat. Rögtön meg is kezdem a kedves olvasó mérgezését, és helyi elnevezésekkel támadok: az íjászat alapja a kyujutsu, ami az "íjászat művészete", a tevékenység neve 1919-tól hivatalosan a kyudo *. Fő eszköze a Yumi (ez az íj), lövedéke a Ya (ez a nyílvessző). 

* A kyudo név eredetileg szerzetesektől származik, valamikor a 17. század derekáról. Akkor vált hivatalos elnevezéssé, amikorra magába olvasztotta az íjászat különböző iskoláit. Bővebben lentebb.
Az íjászatuk ma is több iskolára van bontva: az elsősorban parádékra szakosodott harci íjászat ill. a talaj- és lovasíjászat. Ezeken túl, a felszerelések és szokások alapján némelyikük újabb iskolákra ágazik. Minden egyes ágazat nippongo szavakkal van jelölve, ezektől megkímélnék mindenkit, épp elég idegen kifejezést fogok még írni alább.
Nézzük, mely eszközök kísérik a tradicionális japán íjászatot:
A Yumi: aszimmetrikus hideg lőfegyver, hossza a 182cm-244cm tűrésben van. Ereje legfeljebb 50 font körüli. Rétegekből áll össze, legjellemzőbb alapanyaga a bambusz. Az íjtest hajlítása előre definiáltak szerint történik: a görbületek nem ad-hoc jellegűek és természetesen nem változnak előállító mesterenként sem. A Yuminak ilyen alakja van, mindegyiknek. A "markolat" a teljes hosszának alsó felében van (azért tettem idézőjelbe, mert valójában nincs markolata, a fogásának a helye van letekerve valamivel). Az itt megtartott fegyvernek a kézfej alatti szerényebb méretű része lehetővé teszi a térdelő és lovas használatot is *. Méretéből adódóan őrületes húzáshosszt tolerál, ami a lövés módszere miatt egy elvárt sajátosság. A fegyver előállítása valójában rituális elemekkel megtűzdelt kézimunka ma is, ahol a mesterembereknek komoly renoméja van. A speciális hosszúíj gyártása évszázadok óta változatlan, ennek megfelelően egy mai Yumi nagyjából úgy viselkedik, ahogyan egy többszáz éve használt modell viselkedett a saját korában.

* Ne higgyétek el a szokatlan méret és fogás azon teóriáját, miszerint a sebesség növelését szolgálják. Nagy méretű íjjal általában nem lehet sebességet hajszolni. Épp erre jöttek rá a törökök: utóbbiak íjának mérete nem ritkán harmada egy Yuminak, nem véletlenül. A japánok a nagy mérettel olyan tűpontos íjat készítettek, amit csak úgy lehetett a fenti (pl. térdelő) módszerekkel használni, ha az alsó harmada környékén fogták meg. A szigetországi hagyományos harcmodorhoz ez passzol(t).
A Ya: 34 és 38 coll közötti bambusz nyílvesszők, ragadozó vadmadár hosszú tollaival irányítva. A nagyon hosszú vesszőtest az extra húzáshossz miatt szükséges. A tollakkal irányított forgás iránya is névvel illetett, órajárás szerint Haya, azzal ellentétesen Otoya (mindig a Hayát lövik először, az Otoyát másodikként, a lövedékek kvázi párokra vannak osztva). Tradicionális harci vonalon köpűs-, vágóéles és szúró nyílhegyeket találni, teremíjászatban pedig a sportcélnak megfelelő hegyeket. Mivel a bambusz matéria és a vadmadár tollazat használata olyan problémákba ütközhet, mint az elérhetőség; a homogén minőség; az állatvédelem - így a hagyományőrzés megfelelő ágaiban mára simán használnak karboncsöveket és pulykatollakat is.
A yugake (húzókesztyű): ezt a védett ujjak száma szerint kategorizálják (1-3-4 ujjas protektor, elnevezésük ippongake, micugake, jocugake). Európai szemmel mérve kirívóan nagy méretű védőruházat.. engem bizonyosan zavarna lövés közben. Valójában több ágazat használ még a tartó kézen is védőkesztyűt.
Uniformis, mely az adott lőmódhoz előírt. Szamurájok (valójában a harci hagyományőrzők) esetén tanko, keiko, joroi, haramaki, hahaate, domaru, toszei goszoku: ezek mind testpáncélzatok, akár összesen "néhány félből" álló-, vagy épp sűrű lamellás védőruházatok. Felsorolásukat időbeli korhűségben tettem. Elsődleges feladatuk megvédeni a beöltözött személyt a nyílvesszőktől (nem a szúrófegyverektől, s nem a vágófegyverektől: a szamuráj ruhája elsődlegesen a lövedékektől véd!). A teremben tréningező ill. versenyző mai sportlövők * helyenként nagyon szigorú dresszkód alapján öltözködnek: sötét hakama (ez a test alsó részének ruházata, deréktól bokáig), világos keikogi (ez a harcművészek ruházata, annak is felső része) és a színes obi (valójában ez az öv, amivel megkötik a ruházatot). Nők esetén további kellék a muneate (ez a mellvédő), nyilván a mellkasuk elé kötve láthatod.

* A sportlövő terminus valójában helytelen, harci szimuláción túl ez nem sporttevékenység: teremben lőve sokkal inkább egy meditációs tréning része. Apropó, a lőterem neve kyudojo.

A kellékeket nagylelkűen leegyszerűsítve szeretnék rákanyarodni a szokásokra és módszerekre. Az imént pedzegettem, hogy a kyudo szerves része az önfegyelem. A különcnek tűnő szokások már az oktatás első lépésétől kezdve megmutatkoznak, hiszen a tanulók jó ideig nem kapnak íjat a kezükbe. Sőt, elsőre üres kézzel "edzenek" - a tréning annyiban merül ki, ahogyan nézhetik a képzett íjászokat. Valójában nem "nézhetik", hanem nézniük kell a lövéstechnikát. Ha ezzel végeztek néhány hét alatt, akkor máris a kezükbe vehetnek.. egy gumiszalagot, s hosszú időkig így fognak tréningezni: alapállás, fogás, emelés, feszítés. Végtelen sok önuralommal tudják elérni, hogy íjat kapjanak a kezükbe és nyílvessző nélkül gyakorolhassák a gumival berögzült mozdulatokat. Ha ezzel a fázissal is végeztek, akkor nagyon közeli rizsszalma-célokra fognak lőni, immár lőképes felszereléssel, a célra tartás és oldás tökéletesítéséhez. A tanulók tehát hónapok alatt jutottak el odáig, hogy nyílvesszőt kapjanak, majd kilőhessék - a következő (végtelen) tanulási fázis pedig innen fog indulni, hiszen a felépített lövés technikája finoman szólva is csiszolandó... Épp azt beszéltük egy hétvégi tréningünk után a többiekkel, hogy ez a fejlődési út az eurázsiai módszerhez képest mennyire tolerálható: ha egy tréningre érkező kezdő az első alkalommal nem kapna a kezébe valamilyen gyakorlóíjat, nos.. azt a kezdőt mi nemigen látnánk többé. Mindkét megoldást végletesnek látom, de nincs mit tenni, az eltérő kultúra ezeket generálja. 

Három videót fogok idetenni, az elsőt rögtön a lövéstechnika megfigyelésére pozicionálom pozicionálnám.. ha a blog.hu rendszere engedné így beágyazni. Tekerj tehát 6:20-ig a műveleti sorrendért, illetve érdekes megfigyelni a tanuló kudarcait mindezek után. Európai szemmel nagyon furcsa a technika, már az alapállás is eltér az általunk használttól. Érdekességképpen írom, hogy Japánban nincs balkezes íjászat, mindig jobb kézzel húznak. Ehhez képest további meglepi, hogy olyasmi módon húznak, mintha hüvelykkel tennék, ennek megfelelően a nyílvessző a mediterrán módszerhez képest ellentétes oldalon fut ki, a szaracén módnak megfelelően és hüvelykujjon.

A következő rövid videó harci cselekményeket szimulál. 2:40 körül lesz igazán érdekes és látványos, amikor a kezdeti aszinkron sorokat megpróbálják összezárni. A térdelő pozíciót a hatalmas íjak fogáshelyzete teszi lehetővé. Hozzánk mérten (Európa) kevésbé hatékony a módszerük, ellenben rettentő látványos. A feszítés és oldás módszere nyomokban hasonlít a teremben látottakhoz. A nyílvesszők tegezbe helyezésének iránya és előhúzása is nagyon érdekes.

 Ezt a videós blokkot a lovasíjászat témájával fogom lezárni, ami hagyományőrző verzióban mára inkább egy parádés sporttevékenység, színes megjelenéssel és lelkes nézősereggel. A japán lovasíjászat elnevezése yabusame, hatékonysága az európai / sztyeppei lovasíjászathoz mérten (szintén) szerényebb. 

A mozgóképeken látható technika nagy része nehezen elsajátítható, ráadásul az íjász életének végéig csiszolható. Túl sokat nem akarok a lövések felépítéséről írni, hiszen ez a háromszor-párperc videó többet mond minden szónál. A módszerek fennmaradása amúgy eléggé kalandos volt: Mucuhito császár idejében, a nyugati nyitás egyik következményeként a szamurájok tudása és megbecsülése végleg elértéktelenedett, s a velük együtt silányodó harcművészet láttán néhányan az utóbbiak megmentésére tettek kísérletet (nagyon helyesen). Ez egy viszonylag lassan járható útnak bizonyult, de eredményeképp 1949-ben Japánban létrejött a helyi íjász-szövetség. Mivel a harci íjászat itt is a sportíjászat felé tolódott, a megmentésre tett lépések legnehezebbje lehetett, ahogyan a két alapágat keresztezték.. s nem utolsósorban a létrejövő ágazatok mellékhajtásait összemérhetővé tették egymás elleni versenyeken. A japán íjászat megmentése szemmel láthatóan jól sikerült, köszönet érte minden résztvevőnek.

Ott tartottam, hogy a kyoudo tanait valójában átmentették annak a kornak végéről, amikor már nem volt semmilyen szerepe a társadalomban. Ebből lett a teremben gyakorolt meditációs íjászat; a lovasíjászat; illetve a harci szimulációs talajíjászat. Hadd foglalkozzak keveset az utóbbi kettővel! Mint minden kultúrában, az íjászat a vadászat és hadászat mentén alakult ki "azért", hogy a technikája ill. technológiája időnként szintet lépve elérhesse a ma ismert csúcsát. A japán íjászat (mint harcművészet) az ezres évekig követhető vissza, amikor is a szamurájok a társadalom komolyabb pozíciójába léptek. Tehát már a státusz miatt is szükség volt edzett harcosokra, ennek megfelelően az íjászatot rendszerbe foglalva kezdték oktatni. Valós harci cselekedetekben megjelenik a lovasíjászat is, ennek első komoly igényét két szamuráj-uralkodóház háborúja generálta, valamikor az 1200-as évek hajnalára virradva.
Ezen a vonalon tovább haladva háborúkat és polgárháborúkat szolgált ki a fegyver úgy, hogy semmilyen harci gyakorlatban nem volt jelen a teremíjászat hangsúlyos meditációs része, hiszen harci cselekedetek közben ilyesminek általában nincsen helye. Ez a 17. századig volt így, mígnem kínai szerzetesek zen tanokat injekcióztak az akkor már leáldozóban lévő íjászatba, újabb löketet adva neki. Ahogyan azt fentebb említettem, a kyudo név szerzetesektől ered.. nos, ők voltak eme szerzetesek. A teremíjászat furcsa mozdulatai mögötti erők kvázi tőlük eredeztetnek.

Ekkortájt a tűzfegyverek már az íjak kiszorításán dolgoztak, s a szamurájok teljes státuszvesztése az ajtón kopogtatott Japánra rúgta az ajtót. Épp ebben az állapotában készült a ma ismert pillanatkép a kyudóról: az ősi harci megoldásokban gyökerezett-, később zennel fűszerezett verzió volt az, melyet átmenekítettek a 20. századra. 

Egy csodálatosan szép videót fogok beágyazni az eddigiek összefoglalására:

A kyudo mára már más kultúrákban is űzött tevékenység. A legjelentősebb európai dokumentációját Eugen Herrigel vetette papírra, ő egy német filozófus-professzor volt, aki a Tohoku egyetemen tanított az 1920-as évek derekán. Ott ismerkedett meg a hagyományos íjászattal és az azt átható zennel. Rögös és tanulságos utat járt be, a könyvének címe nem meglepő módon "A Zen az íjászat művészetében". Érdekesség, hogy Eugen Herrigel íjászati tanulmányait attól az Awa Kenzotól kapta, akinek mestere Honda Toshizane volt: egyike azoknak, akik a kyudo 20. századra menekítését köszönhetjük. Mivel ez egy érdekességekkel teli bejegyzés lett, hadd szaporítsam őket tovább: az előbb linkelt könyvben le van jegyezve az íjászat azon formája, ahol a mozgás elmélyült és jól berögzült szekvenciája lehetővé teszi a pontos lövést a cél vizuális észlelése nélkül. Arról van szó, hogy Awa Kenzo képes volt töksötétben is célt találni, ha korábban használt célra lőtt - tehát kizárólag a lövéstechnika felépítését figyelve, a célt nem láthatta. A levont konzekvencia a következő: a találat csupán következménye az elmélyült technikának, s nem a találat az elsődlegesen meghatározott cél - szóval nem eköré épül minden. Éppen fordítva, mint nálunk. Furcsa. Itt mutatkozik meg működésében a meditációs rész.

Ha a téma az olvasáson túl is érdekel, a Magyarországi Kyudo Szövetség megfelelő listáját tudom figyelmedbe ajánlani: 1995 óta van lehetőséged szervezett keretek között tréningezni, ma is aktív klubokban. Ha ilyesmire adod a fejedet, akkor egy nagyon különleges "sportot" tudhatsz majd magadénak, ami a hátrányodra egészen biztosan nem lesz.. sőt!

Képek és források: archeryhystorian.com; jameslear.com; wikipédia; japanold.com; katanasforsale.com, tozando.com; hoyt.com; library of congress

Előző részek:
Az íjászat gyökerei V. rész: amerikai indián íjászat
Az íjászat gyökerei IV. rész: középkori angol íjászat
Az íjászat gyökerei III. rész: szittya íjászat
Az íjászat gyökerei II. rész: egyiptomi íjászat
Az íjászat gyökerei I. rész: afrikai íjászat