A szittya hadviselés témájánál azonnal problémába ütköztem, mivel ezt a népet több módon is meg lehet határozni. Engem leginkább a kései ókori (kiemelten a bronzkori ill. vaskori), sztyeppei nomád kultúrájukban összetartozó lovas nemzetek érdekelnek, azok közül is a kaukázusi és ázsiai szkíták, elsősorban a harcmodoruk. Nem érdekel az etnikai hovatartozásuk, inkább a nomád kultúra irányából fogom megközelíteni őket - tehát az archeológiai és történelmi terminusban kisebb zavart fogok kelteni, előre is elnézést kérek érte. Az okokat fel fogom fedni a bejegyzés végére.
A szittyák (szkíták) kaukázusi területekről széledtek szét, egyértelmű nyomokat hagytak a Kárpát-medencétől egészen a kínai tartományokig. Mindezt néhol anomáliaként tálalva-, néhol pedig tényszerű közönnyel kell kiegészítenem azzal, hogy akár görögországi jelenlétük is bizonyított. Sajnos a történetírás elég mostohán bánt velük, valamirevaló feljegyzéseket talán Hérodotosz írt róluk. Közös ismertetőjelük, hogy sajátos harcmodorral rendelkező vándorló lovasnépek, akik fémmegmunkálásban nagy jártasságúak, állatok háziasításában ugyanígy. Kultúrájuknak része a művészet is: a sír-leleteik míves része meglepően részletgazdag. Írástudásuk vita tárgya: egyesek szerint analfabéták, mások a rovásírás készségével ruházzák fel őket. A nekem érdekes társadalmi szerkezetük leginkább törzsi jellegű, erős vezetővel és szövetségekkel.

A fenti bevezetés után hadd csapjak rögtön a közepébe: a szittya íjak mindig aszimmetrikusak, és általában rövidek. Utóbbi sajátosságot érintettem már az egyiptomi harcmodornál, s azt is leírtam, hogy ennek funkcionalitása attól eltér. Ha ránézel a lentebbi térképre, talán el tudod fogadni, amit írok: a kaukázusi terep hegyvidékes mivolta megkívánta a bonyolultabb mozgásformákat is - illetve a lovasíjászat mellett a talajíjászat képességét egyaránt. A lovasíjászat dominanciája éppen szárnyait bontogatta, s az ugyanennyire hangsúlyos talajíjászat során a harcos több értelemben is védtelenné válhatott nyílt terepen. Az előbbiek miatt a szittya harcosnak más fegyverek használatával is tisztában kellett lennie, s hiába lehetett az íj elsőrendű, a történelmük eme részében mégis "egy volt a sok közül": ugyanilyen fajsúlyos volt a fejsze és a kard. A szittya íjászat sajátos praktikuma innen eredeztethető.
Az összetett mozgásforma még a harcoson csüngő eszközök nélkül is kompromisszumos. Ennek megfelelően az íjak; a nyílvesszők; a tegezek megalkotásánál elsőre szokatlan szempontokat is szem előtt kellett tartani: nagy méretű íjjal nem lehet szűkebb térben mozogni, ill. nagy- és szögben döntött tegezzel is problémás ugyanez. Két tegezt hordani egyenesen őrültség (készenléti- és tártegez): mászni, illetve ló nélkül sietősre fogni, vagy épp közelharcot vívni ezekkel már végképp nem lehet, ráadásul a harcos testének másik oldala kellett a kard és a fokos hordozásához.
A szittyák némely esetben páncélruhát hordtak, a kevés számú leletek alapján pikkelyes vérteket *, melyek felépítésükből adódóan nagyon jó barátságban voltak a viszonylag komplikált mozgás igényével. Apropó, a mozgás szót sokadjára írom le: nem véletlenül. A szittya harcászatban kezdetben minden ennek volt alárendelve. Szóval a pikkelyes páncélzatnál tartottunk: anyaguk bronz- majd acél volt, a pikkelyeket bőrrel kötötték össze. A kísérleti régészet ezeket nagyon szépen tudja modellezni. A védelmi szintjét illetően nyilván nem ér fel a későbbi nehézpáncélzathoz, de pontosabb képért Sudár Balázst fogom említeni, aki egy előadásán ezt mondta valamikor, próbálom idézni: "a páncélzat anyaga egy adott korban annyira volt kemény acélból, mint a szúrófegyverek maguk". Ugyanez a tézis érvényes a bronzra is természetesen. Kis szerencsével a pikkely megfogta a támadó fegyver halálos szúrását vagy vágását; legfeljebb a bőrfűzője elszakadt, eldeformálódott vagy éppcsak kilyukadt a fémlemezkéje, illetve rosszabb esetben az acélpikkelyek alatti csontok törtek. Tehát funkcióját tekintve ez a protektív öltözet kimerült a legszűkebb értelemben vett életvédelemben. Láttam a Bajnoktól egy kísérletet élőben, aki épp ilyen demonstrációs céllal lőtt avar kori lamellás páncélra 15 méterről, korabeli nyílvessző replikájával. Az történt, amit fentebb írtam: elszakadt a bőr fűző, de a vérten nem tudott áthatolni a nyíl.

* Továbbra sem szeretném elengedni az íjak méretét és alakját: egy gondolatot még idecsempészek, ha szóba került a vértezet. Lőttél már páncélban egy tök átlagos mai íjjal? Nem? Próbálj meg íjászni egy közepesebb vastagságú téli kabátban, 130 centis ideghosszal szerelve. Nem lehetetlen feladat, de a mellkasodon-, illetve a tartó kezeden lévő ruházat kicsit sem lesz segítségedre. Rövid és aszimmetrikus íjjal viszont csak a problémák felét fogod tapasztalni, hiszen elveszíted a húzáshosszod egy részét, illetve az alsó kar eleve kevéssé fog belógni a mozgásteredbe.
S mostanra, amikor épp azt gondolnád mennyire ász a rövid fegyver, ki kell ábrándítsalak. Nagyon kis méretű verzióban baromi erős kompromisszum mind: ha az íjászattal bármilyen barátságban vagy, akkor jól tudod, hogy a méret rövidülésével mind' idegesebb eszközt fogsz kapni. Kifejezetten igaz ez, amikor harci fonterőben gondolkodunk - márpedig nem 20-30 fontos gyerekíjakról beszélünk, ennyi bizonyos. Inkább 80-120 font az életszerű intervallum *. A rövidüléssel ezen túl a célzott lövések leadása is megnehezedik, nem beszélve az általában kevéssé komfortos lövésekről. Cserébe a szittya íjak kedvező harcászati paramétereihez lehet írni, hogy teljesítményükben elsőrangúak, illetve az íjászat lovas ágához tök praktikusak (a méret itt részben előny, lóhátról pedig úgysem lehet célzott lövést leadni)..

* Általános vélekedés szerint a mai ember kifejezetten satnya, ha elődeinek fizikai erejéhez és teherbírásához viszonyítjuk. Ezért hangzik furcsán a 100 fontos tartomány. Valamikor teljesen általános lehetett az erős fegyver, a kísérleti régészet ezt bármikor megmutatja. A fonterőről alkotott lesajnáló véleményeket Kassai Lajos jól leírta, amikor a Medve lovasíjak létrejöttét megosztotta az olvasókkal. Idézem: " A lovasíjász íjak fejlesztésének az a legfőbb irányvonala, hogy ebben az erőtartományban hozzuk ki a maximumot az íjból. Nem így Európában, ők azzal viccelődtek, hogy kisgyerekeknek meg lányoknak 40# az erő, de nem egy igazi férfinek: nekik 70-80# íjak kellenek".
A szittya íjak legértékesebb leleteit kínai tartományokban találták (Yanghai temető) *. A legtöbb esetben összetett anyagú kompozit íjakról van szó, erős hajlításokkal. A karvégek jellegzetesek, össze nem téveszthetőek semmivel. E tekintetben a mai, modern anyagú "szkíta íj"-nak nevezett sportfegyverek nagyon messzi vannak tőlük. Imádom őket, többször volt nekem is, de a laminált szkíta íjaknak általában semmilyen közük nincs a leletanyagokhoz **. Hazánkban az ezeknél jóval komolyabb, kompozit replikák valaha Komendánt Endre műhelyéből kerültek ki, de tudtommal ő már nem prosperál. Hadd idézzem mégis őt: "A kedvenc íjtípusom, sokak szerint a világ legszebb íja. A szkíta íjak szerkezeti felépítése nagyban eltér a későbbi íjtípusoktól. Maga az íj formája, a famag kialakítása, valamint a famagba épített „álló” helyzetű plusz (két rétegű) szarucsík, csak a szkíta íjakra jellemző."  Honlapjának archív verziója még elérhető: kattints ide (lassan töltődik be).  A szépségről alkotott véleményekkel amúgy egyetértek. 

* Egészen hihetetlen, hogy majd' háromezer éves leletek maradtak viszonylagos épségben. Adam Karpowicz és Stephen Selby a "Scythian bow from Xinjang" című dolgozatunkban azt említik, hogy mindez elsősorban a fagyos és száraz-, sivatagos környezetnek köszönhető, másodsorban (és máshol) pedig az oxigénhiányos-nedves temetkezéseknek. Érdekes, hogy orosz területről nem érkeznek kompozit szittya íj-leletek, miközben az egész kultúra centruma valahol orosz - ukrán földön található. Szerencsére azonban a leletenyagok minden területen hasonlóak, ill. a korai ábrázolások teljesen egybecsengenek ezekkel a formákkal és megoldásokkal. A bejegyzésben kegyesen meg fogok feledkezni a tisztán fából készült megoldásokra, mert a viszonylag agresszív formának köszönhetően ebben az alakban szerintem kompromisszumosak. Ugyanezt a kompromisszumot a mai és modern íjaknál is meg lehet tapasztalni, lásd pár sorral lentebb. (Esetleg korai verzióikban botíjak, azok pedig nem érdekelnek most).

** A természetes anyagú replikákon felül Büki Zoltán szintetikus anyagú íja hasonlít valamelyest az eredetire, illetve (erősen) részleges hasonlóság fellelhető Grózer Csaba bioszkítájában is. Nem kritikaként írom, hiszen ezt az alakot a mai és "hétköznapi" laminált technikával szerintem nem lehet megcsinálni, főleg a karvégeknél. Épp emiatt az íjkészítők java része talán az eredeti formáktól félve sokkal lágyabb formájú és érezhetően nagyobb végeredményt produkál (már a Grózer-féle szkíta is 115cm hosszú húrral érkezik, és majdhogynem lágyan ívelt).

 Azt gondoltam, hogy leírom egyszerűen saját szavakkal egy igazival egyező modell szerkezeti felépítését. Mégis, ismét Endrétől idézek inkább, mert egyrészt nagyon szépen le van írva minden - másrészről az archív elérhetetlensége estén itt elérhető marad néhány lényeges részlet (az eredetiért kattints ide). Íme:

"Az íjam alapanyagául somfát választottam. Igen erős, mégis hajlékony faanyag, melyet már az őseink is előszeretettel használtak a fegyvereik alapanyagához. Az íjkészítés a somfa felvágásával veszi kezdetét. A szkíta íj egyik jellegzetessége, hogy az íj közepén teljes hosszban szaru fut végig. A szarvat az alapos megvizsgálás után kezdem el felszeletelni, a lehető legkevesebb veszteséggel. A somfákat gőzölöm, majd a szorítóba teszem, így veszik fel az íves formát. A különböző elemek összeragasztásához szarvas ínból, saját kezűleg előállított enyvet használok. Az egyes összeragasztott elemeket csapolással állítom össze...  Az ősi sírokban talált szkíta íjnál nem egyértelmű, hogy a szaru a karok végéig ért, véleményem szerint addig nem ért ki. A szaru acélosabbá, erősebbé teszi az íjat, viszont a végeknél már nincs akkora erőhatás. Úgy gondolom, hogy a szaru ott már nem szükséges. Több elemből építem fel az íjat, így elkerülhető a fa vetemedése, nem lesz domború a felület és jóval erősebb szerkezetű lesz. A karok hajlásának kialakításához egy fémből készült sablon használok. A vasat felhevítem, majd egy erre kialakított satuba teszem. A somfát a forró vashoz teszem, majd a szorítókkal formára hajtom...  A ragasztási felületekre egyenként 6 réteg enyvet viszek fel, így sokkal erősebb és rugalmasabb lesz a ragasztó és nem töredezik. A 6 réteg felkenése után a felületeket kicsit felcsiszolom, érdesítem, majd ismét bekenem ragasztóval őket, de ezúttal már összeillesztem az elemeket...  Az összeállított íj felületét megcsiszolom, érdesítem, majd ragasztóval többször bekenem. Fontos, hogy több rétegben, vékonyan kell felvinni a ragasztót, hogy az rugalmas és tartós maradjon. A szürkemarha szarut a kívánt formára és vastagságra munkálom, majd ezt is megcsiszolom, érdesítem, és több réteg ragasztóval bekenem. A ragasztó megszilárdulása után mindkét felületet újra megcsiszolom, bekenem ragasztóval, majd a szarut az íjhoz illesztem, szorítókkal alaposan ráfogatom. A végeknél a szarut összedolgozom a fával. Az íj formáját megváltoztatja a szaru... A következő folyamat az íj megformázása és az inazás. Ez elég időigényes munka, hiszen az inakat szintén több rétegben kell feltenni az íjra, meg kell várni a száradási időt. Elérkeztem az utolsó munkafázishoz. Már csak az íj finomítása, bandázsolása maradt hátra. A teljes íjat még egy réteg ínnal, a karoknál és a végeknél pedig kettő, három réteg ínnal erősítem. Hamarosan elérkezünk a tesztlövésekhez."
E fentebbi kép szolgálhat további segítségül, ha látni is szeretnénk az íj szerkezetét. Mike Loades bejegyzését a vizuális típusoknak ajánlanám, kattints ide bátran. Ezt a képet egyébként egy Jason Wayne Beever nevű ember készítette, ez itt a váz sematikus elrendezése.
A kifeszített szittya íj alakja pedig itt látható. A markolati rész után következő hajlás nagyon komoly mértékű, a test jóformán derékszögben hajlik vissza, 50-80mm sugárra hajtva. Az 50-80mm értéket szemmértékes vizsgálat alapján írtam, s az alsó karnál inkább előbbi, a felső karnál inkább utóbbi értéket tippelek. Az egész produktumnak nagyon szép és klasszikus formája van, a karhosszok eltérése nagyon szembetűnő. Ugyanezt a formát látni a korabeli váza-festéseken is. A művészi rajzokért kattints ide.

A leletek és a korabeli ábrázolások a tegezeket összetettnek mutatják. A tegez külső részén tárolták a nyilakat, a belső része szolgált készenléti tegezként. Ennek oka az egyszerűsítés, ahogy fentebb említettem: két tároló egyidejű viselése nem volt praktikus. A megoldás neve gorytos, szóval ha ezt hallod, gondolj az összetett szittya tegezre. Azért, hogy lásd milyen lehetett, a bejegyzés első részébe ágyazott rajzot figyeld meg. Ezen túl nézd meg figyelmesen eme edény jelenetét is, s rajta a tegez pozícióját. Szó nincs arról a függesztési szögről, amit ma használunk. Ilyen kézitusákban nem is lenne életszerű: csak hátráltatna az előre-, s dőlt szögben álló függeszték. 

A tegezben lévő nyilak egészéről sok információnk nincs, a hosszukat az adott íj határozhatta meg. Ennek megfelelően rövid hajtásvesszőket kell elképzelnünk. A korábban említett és készségszinten űzött fémmunka azonban a hegyekben megmutatkozik. A szentpétervári Hermitage múzeum változatos formájú nyílhegyeket mutat a témában. 
Akadnak köztük köpűs és nyéltüskés változatok is. A legtöbbet háromélű hegyekről fogsz hallani, a bronzkori és a vaskori leletek között ez a leggyakoribb - a későbbi művészi ábrázolások is nagyon szeretik ezt megfesteni. Ugyanígy hallani fogsz mérgezett szittya nyilakról is, melyek (a legegyszerűbb módon) fekáliában és dögökben lettek megforgatva: szerényebb találat esetén is tehetetlenek voltak a vérmérgezéssel és fertőzéssel szemben.

Az Archery Historian tematikus videóját hadd ajánljam figyelmetekbe, az eddigiek részleges összefoglalásaként is megteszi:

Nos, valahol a bejegyzés derekán említettem, hogy megfeledkezem az egyfa-íjakról. Más okból, de megfeledkezem az egyéb fegyverekről is, akár a fokosról és a kardról. Megfeledkezem a pajzsról is, hiszen az íjászat tekintetében egyik sem lényeges. Az viszont annál inkább, hogy egymással- és az íjjal is egyenrangú fegyverek voltak mind. Hasonló fontosságuk miatt a használatukat is hasonló szinten kellett elsajátítaniuk. Ebből adódóan ne legyenek kétségeid, ezek az állattartásban is jeleskedő emberek komoly harcosok voltak mind. Emiatt uralták a sztyeppéket, s korukban ellenfelük nemigen lehetett.

S mi lett a szittyákkal, hová tűntek? Nem nagy feladvány: egy idő múlva Szarmatáknak, Mongoloknak, vagy épp Hunoknak hívták őket. Folytathatnám a felsorolást. Keress egy kései népet a fenti térképen, bármelyiket. Ők voltak valaha a szittyák, személyesen. Tehát szó nincs arról, hogy kultúrájukkal együtt felszívódtak volna, csupán egy nagyon erős alapot adtak a következő kulturális lépcsőhöz. Ahol pedig mégsem a szittyák adták az alapot, ott tökéletesen asszimilálódtak, s a módszereik visszaköszöntek a dominánssá váló pusztai lovasíjászatban. Ezért is vonakodtam már a bejegyzés elején kizárólag egy adott etnikummal foglalkozni, hiszen ekkora területen életszerűtlen kizárólag azonos anyanyelvvel és hagyományokkal rendelkező népeket találni, legfőképp a fent írt laza társadalmi szerkezetben. A harcos mentalitásuk, témabéli szokásaik és technológiájuk viszont egyezik, innen indulva sok kérdésre adnak választ a fentiek.

Végezetül álljon itt egy videó Büki Zoli témabéli tudományáról, mert én nagyra tartom a munkásságát:

Képek és források: Diverse origin of mitochondrial lineages in Iron Age Black Sea Scythians (researchgate.net); Scythian bow (archeryhistorian.com); Komendánt Endre; Scythian bow from Xinjiang (academia.edu); Büki Zoli; Who were the Ancient Scythians (discovermagazine.com); Szkíta művészet (wikipedia); Scythian-style bows discovered in Xinjiang (atarn.org); hoyt.com; Introducing the scythians (British Museum);